Mon. Jul 22nd, 2024

Túlélés a dobozból – ilyen önkénteskedni a román-ukrán határon

Négy krasznai fiatal múlthéten úgy döntött, autóba szállnak és 180 kilométert utazva elmennek segíteni a máramarosszigeti határhoz. Pár napig voltak ott csupán, mégis olyat tapasztaltak, ami egész életükben elkíséri majd őket. Kovács Miklóst, a SZIT (Szilágy Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács) alelnökét kérdeztem, aki három fiatallal együtt keddtől péntekig az adománygyűjtőponton segédkezett a helyieknek.

Milyen programon keresztül kerültetek önkéntesként a határhoz?

Az önkéntes akciót a MIÉRT (Magyar Ifjúsági Értekezlet) szervezte a Máramarosi RMDSZ kérésére. A cél az volt, hogy ha lehet, a tagszervezetek minél több önkéntessel járuljanak hozzá ehhez a mozgalomhoz, mert még ha csak egy napot mennek, azzal is sokat segítenek. Így sikerült, hogy a SZIT alelnökeként néhány fiatallal közösen a felkérést követően másnap elindultunk Máramarosszigetre.

A SZIT-en kívül mely tagszervezetek csatlakoztak még hozzátok?

A tagszervezetek váltják egymást, mi kezdtük a sort, utánunk jöttek a szatmáriak, hétfőtől pedig a Kovászna megyeiek érkeztek az adománygyűjtőponthoz.

Mesélj az indulásról és az első napotokról.

Kedd reggel ötkor indultunk Krasznáról, nagyjából nyolcra értünk Máramarosszigetre, ahol a helyi vezetőség szívélyesen fogadott minket. Reggeli után a helyi RMDSZ ügyvezető elnökével, Orosz Krisztoferrel közösen elmentünk a katolikus plébániára, ahonnan egy németországi adományt kellett átvigyünk a gyűjtőpontra. Ez 100 kg cukrot, 100 kg rizset, 132 liter olajat, 30 kg makarónit és 40 kg virslit jelent. Kimondva soknak tűnik, de amilyen nagy szükség van ezekre az élelmiszerekre, pont annyira törpülnek el a valóságban. Miután átvittük ezeket, leltárt készítettünk róla, aztán az ügyvezető elnök megmutatta a város fontosabb helyszíneit, amelyeket az önkénteskedésünk során fel kell majd keresnünk.

Milyen feladatokat bíztak rátok?

Pakolás mellett leltároznunk kellett minden beérkező adományt. Többnyire tartós élelmiszereket dobozoltunk, mint az olaj, liszt, cukor, makaróni, rizs, máléliszt, víz, gyümölcslevek, csokiskifli, apró csokiszeletek, joghurtok, tej, méz, kávé, keksz, nápolyi, pástétom, különböző konzervek és befőttek, valamint gyümölcsök, zöldségek, kenyér, péksütemények, előrecsomagolt főtt ételek, szalonna, zabpehely, de tüzelőanyag, szalvéta, pelenka, nedvestörlőkendő, tisztálkodási szerek, gyógyszerek, maszkok, takarók, ruhák, kabátok és cipők is érkeztek. A rendszerezés után mindent teherautóra pakoltunk, ami Ukrajna különböző városaiba szállította ezeket.

Azt hittük, a sok pakolás és számolás megterhel majd minket, de a nap végén azzal a gondolattal feküdtünk le, hogy minden egyes doboz élelmiszer, ruha vagy éppen tüzelőanyag valakinek mosolyt csal az arcára és még ha nem is a háborús helyzet végéig, de valameddig biztosítja számára a túlélést. Az, hogy több ezer embernek ezek a dobozok jelentik a mentőövet, teljesen ledöbbentett minket.

Történt-e valami, amire mindig emlékezni fogtok?

Nincs is annál szomorúbb, mint amikor egy gyermek apa nélkül menekül el a saját otthonából, egy feleség a férje nélkül kerül egy biztonságos övezetbe, egy anya a fia nélkül lépi át a határt, és egyik sem tudja, mikor látja újra a szerettét, ha egyáltalán újra fogja őt látni valamikor. Egyik nap megakadt a szemünk egy családon: nagymama, édesanya, egy tíz év körüli kisfiú és egy tizenkét éves kislány állt kétségbeesetten a tömegben a sátor alatt. A kisfiú keservesen sírt és a plüssmackóját szorongatta. Az édesanyja egy önkéntessel beszélt, szállást próbált keresni a családja számára, a nagymama pedig a gyereket igyekezett csitítgatni, sikertelenül. Rengeteg ilyen helyzet volt, és sajnos lesz is, nemcsak itt, hanem a többi határátkelőhelynél. A legrosszabb érzés mégis az, hogy hiába vagyunk ott, mégsem tudunk rajtuk segíteni, nem tudjuk elhozni a gyermekeknek az édesapjukat, a feleségeknek a férjüket, az anyáknak a fiaikat. Adhatunk nekik minden szükséges dolgot, ami segít nekik az életbenmaradáshoz, kínálhatunk nekik szállást, pénzt, ételt, de azt a szeretet, gondoskodást, amit az otthonmaradt tudna nyújtani, nem tudjuk nekik átadni.

Egyik nap érkezett két család, ahol az egyik anyukának volt egy két hónapos gyereke, a másiknak pedig egy két éves kislánya. Az első édesanyát akkora sokként érte ez a helyzet, hogy nem tudta megetetni a gyerekét. Hatalmas szerencse volt, hogy az érkezésük után néhány órával adományként kaptunk olyan tejport, amit ilyen kisgyermeknek is adhatunk, mivel egészen addig mindenféle érkezett, csak épp ilyen nem. Másnap mindkét gyermek belázasodott, kórházba kellett menjenek. Szerintem nincs is annál rosszabb, mint amikor ilyen kilátástalan helyzetben amellett, hogy még fogalmad sincs, mit hoz az élet, nem tudod, hogy aznap mi fog még veled történni, ráadásként kórházba is kell menned egy idegen országban, ahol még nagyon kommunikálni sem tudsz az orvosokkal, asszisztensekkel.

Milyen élménnyel gazdagodtatok?

Elsősorban testközelből láttuk, milyen is az, amikor valaki a saját otthonából kell elmeneküljön. Teljesen más élmény ez, mint a tévéből követni az eseményeket. Itt hallottuk a hatalmas sóhajokat, a gyermeksírásokat, az aggodalmas fohászokat, láttuk az emberek arcán a félelmet, és azt, hogy nem tudják, mit hoz számukra a holnap. Mi a program végeztével hazamegyünk, bezárjuk a kaput, bemegyünk a szobába, átöleljük a szüleinket, testvéreinket, aztán kényelmesen befekszünk az ágyunkba és éljük tovább az életünket. Ők ezt nem tudják megtenni, nekik nincs már olyan, hogy otthon. Számukra egy darabig már csak sátrak vannak, kicsi szobák ágyakkal, ahol többen is elalszanak néhány napig. Akik jobb helyzetben vannak, azok esetleg a szállodaszobát is megengedhetik maguknak, de ezekből sajnos kevés van.

Másrészt felemelő érzés volt segíteni. Tudni azt, hogy az a rengeteg doboz adomány, amit leltárba vittünk és teherautóra pakoltunk, valakinek sokat segít, minket is boldogsággal tölt el. Bár fura erre azt mondani, hogy boldogak vagyunk, hiszen az lenne a legjobb, ha nem lenne szükség adományra, nem lenne szükség az önkénteskedésre, mert az azt jelentené, hogy nincs háborús helyzet, és mindazok, akik most egy nagy bőrönddel menekülnek, boldogan élik az életüket a saját házukban, szeretteikkel együtt, robbantások, pisztolylövések, tankok és mindenféle harci gépek nélkül.

Kabai Krisztina