Vastapssal köszönte meg a Nagyváradi Szigligeti Színház előadását a telházas szilágysági közönség
A Szilágy megyei RMDSZ meghívására február 11-én, szombaton ismét megyénkbe látogatott a Nagyváradi Szigligeti Színház társulata. Műsoron Pierre-Augustin de Beaumarchais híres darabja, a Figaro házassága, avagy egy őrült nap című vígjáték volt.
Óriási élmény. Röviden így lehetne összefoglalni az elmúlt szombat estét. Este hét órához közeledve az üres székek látványát kíváncsi tekintetek sokasága váltotta. Végül a kíváncsi tekintetek kerültek fölénybe, de a szervezőcsapat minden érkezőnek helyet tudott biztosítani.
Az egyszerre hétköznapi és különleges, kisember, de mégis páratlan figura harcait fegyelmezett és értő közönség kísérte végig. Ahogyan a szerző, Beaumarchais, talán saját magából adta át szeretett Figarójának azt a tulajdonságot, ami a drámairodalom egyik kultikus figurájává emelte: hogy a legnagyobb veszélyek között is megőrzi humorát és derűvel néz problémái elé is. Úgy szolgált útravalóul ez a szilágysági közönség számára is, akik a színház igazi élményén kívül a derűt is hazavihették magukkal. A sokszereplős, gazdag díszlettel társított darabot fennálva, vastapssal búcsúztatta a közönség.
A nagyváradi társulat március 17-én, a Szabadság, szerelem — Petőfi 200 című előadással érkezik a Vigadóba. A megszokott helyen, a megszokott időpontban, este 19:00 órai kezdettel. Jegyek továbbra is a helyszínen lesznek kaphatóak.
- január elsején volt 200 éve annak, hogy megszületett Petőfi Sándor. Jókai Mór, a kor- és pályatárs írja róla:
“Rövid, alig tíz évig tartott írói pályáján Petőfi oly nevet vívott ki magának, melyet nemcsak a hazában nem fognak soha elfeledni, de amiről megemleget bennünket a külföld is s tartósabb bizonyságát látandja benne a magyar nép nemes lelkületének a történet bármelyik lapjánál.”
“Petőfi halvány, kifejezésteljes arccal bírt; erős haja dacosan felállt az ég felé, szemei vad, szilaj tűzzel villogtak, úgy hogy első tekintetre inkább visszataszított, mint vonzott. Jellemében állhatatos, kevéssé hajtható volt; könnyen haragudott és nehezen békült, az iránt, akit szeretett, határtalanul önfeláldozó, de egyszersmind határtalanul követelő is tudott lenni. Viseletében szerette a különöst, a rendkívülit, s vágyai mindig nagyobbak voltak, mint elért dicsősége.”
“A lánglelkű költő korán elhalt. Senki sem tudja, hol és mikor. Benne irodalmunk egyik legfényesebb csillaga hunyt el. Egyhirtelen meg sem lehet azt mondani, mit veszténk el benne; csak amint mindig jobban halad egyik év a másik után madárlátta sírja felett: úgy tűnik fel egyenkint, hogy hány helyen nincsen Petőfi?…”