Sat. Apr 20th, 2024

Kelemen Hunor beszéde az RMDSZ március 15-i központi ünnepségén, Nagyváradon

Sokfelé ünnepeljük március 15-ét Erdélyben és a Partiumban is. Nagyváradon és általában Biharban mindig kicsit más az ünnep hangulata. Nagyváradnak, Biharnak biztosan olyan hősei vannak, akik alakították, bizonyos értelemben meghatározták a forradalom menetét.

Idefele jövet az Irinyi testvérek szobrát avattuk Diószegen. A forradalom alakítói voltak ők is. A nevezetes 12 pontot mindenki ismeri, de kevesen tudják, hogy Irinyi József, Albis szülötte fogalmazta meg azokat. Az iskolások tudják, hogy a mai értelemben vett gyufát József testvére, Irinyi János találta fel, de azt már kevesebben, hogy Kossuth őt bízta meg az ágyúöntés és puskaporgyártás felügyeletével, és hogy a nagyváradi lőporgyár vezetője volt.

Rájuk is emlékezünk március 15-én, és persze a szabadságharc mártírjára, Szacsvay Imrére, akinek a szobránál, ahogy idén is, évről-évre összegyűlünk.

„Nem bűn, ha valaki szereti népét, és hazájáért munkál”, mondta Szacsvay az ellene folyó eljárás során. Nem, hogy bűn volna, a legmagasabb rendű erények egyike, mondjuk mi, a hálás utókor.

171 év hosszú idő. 8 nemzedék ideje. A kollektív emlékezet mégis megőrizte és megőrzi a mi történelmünknek ezt a nagyszerű fordulatát, a szabadságharcot, amely lezárta a reformkor nemzeti ébredését, és modern nemzetté formálta a magyar népet.

Azért is tudta megőrizni, mert a nemzet ügyét nem egy helyszínen és nem csupán néhány elhivatott ember képviselte. Nagyvárad saját kollektív emlékezetének épp úgy részét képezi, mint Pestnek, Debrecennek Kolozsvárnak vagy Kézdivásárhelynek.

Mindenki hozzátette a magáét, minden település hozzáadta saját fiait és lányait. Ez is a magyarázata annak, hogy az 1848-49-es forradalmat és annak helyét a történelemben teljes mértékű nemzeti egyetértés övezi.

171 év múltán továbbra is a szabadság az első nekünk. Az erdélyi magyar közösség szabadsága. Az egyenlő jogok. És a testvériség az itt élő többségi nemzettel, meg a többi kisebbséggel. Ma nem gyártunk lőport, de továbbra is szükségünk van Szacsvay Imre bátorságára, Irinyi József tisztánlátására és Irinyi János tudására.

El kell mondanunk újra és újra: amikor mi a magyar közösségünk szabadságáért harcolunk, akkor senkitől semmit elvenni nem akarunk. Mert a szabadság osztható, és ettől nem elfogy, hanem több lesz belőle. Jut belőle románoknak is, magyaroknak is bőséggel.

Amikor a méltóságot kérjük számon, nem akarjuk elvenni a másik méltóságát! Amikor a nemzeti és közösségi szimbólumainkat használjuk, azzal román barátainktól semmit el nem veszünk, nem rövidítjük meg őket. Amikor az ellenünk és a nemzeti szimbólumaink elleni támadásra, a gyűlöletbeszédre válaszolunk, akkor mindössze megvédjük magunkat. És ezután is meg fogjuk védeni itt, és meg fogjuk védeni Vásárhelyen, a Székelyföldön és mindenütt.

Meg fogjuk védeni azoktól, akik Nagyváradon felgyújtják a magyar zászlót, Vásárhelyen azoktól, akiket zavarnak a nemzeti és székely szimbólumok, és Székelyföldön azoktól, akik szimbólumaink használatáért tízezres büntetéseket rónak ki a tisztességes és bátor magyar emberekre.

A forradalom másik jelszava az egyenlőség. Ennek része ma is, akárcsak 171 évvel ezelőtt, a jogegyenlőség és az egyenlő esély biztosítása. És a szabadsághoz hasonlóan ez sem veszített az időszerűségéből sem itt, sem másutt. Ez a közösség, ez a maroknyi magyar ember itt, a Partiumban, Erdélyben, Romániában nem akar elvenni senkitől semmit.

Gondoljunk bele és gondoljatok bele ti is abba, kedves román barátaink, mennyi energiát fektetettek bele abba, hogy a mi jogos kéréseinket – a gyulafehérvári ígéretekkel kezdődően – az elmúlt 101 évben elutasítsátok, és mennyi energiát fektettünk mi abba, hogy meggyőzzünk benneteket, hogy jogunk van meghatározni sorsunk alakulását.

Képzeljétek el, ha mindezt az időt és energiát legalább az elmúlt 30 esztendőben közösen és külön-külön is arra fordíthattuk volna vagy arra fordítottuk volna, hogy csináljunk egy jobb helyet ebből az országból, akkor vajon ma előrébb tartanánk vagy sem?

Biztos vagyok benne, hogy igen, előrébb tartanánk.

 Embert próbáló nehéz időkben mindenkinek szüksége van kapaszkodókra, támpontokra, olyan világítótornyokra, amelyek eligazítják az úton, megmutatják a jó, a járható, a helyes utat. Olyan értékekre, amelyek képessé tesznek bennünket a jó cselekedetre, amelyek kiállták az idő próbáját, amelyekre hidat lehet építeni. Ilyenek a 48-49-es magyar forradalom és szabadságharc értékei.

Ma is embert próbáló időket élünk itthon és Európában. Értünk, a mi érdekeinkért rajtunk kívül senki sem fog szót emelni, senki nem fog zászlót bontani. Nagyon korán megtanultuk, hogy csak magunkra számíthatunk, mert másoknak nyilván az a fontos, ami az ő jelenüket és jövőjüket alakítja. Ezért amikor azt mondjuk, hogy csak magunkra számíthatunk, akkor ebben nincs semmi túlzás.

Ma nagy változások előtt áll a világ és áll maga Európa is. Mi az, hogy változások előtt, hiszen már el is kezdődtek azok! Mi az őshonos etnikai nyelvi kisebbségek ügyét az elmúlt években európai üggyé tettük. Elindítottuk útjára a kisebbségvédelmi csomagot, összegyűjtöttünk több mint egymillió-kétszázezer aláírást, és azt akarjuk, hogy az Európai Unió közösségi szinten rendezze az őshonos kisebbségek ügyét.

Ez egy magyar ügy, és nagyon határozottan állítjuk ugyanakkor, hogy európai ügy is.

Romániának pontosan száz esztendeje volt arra, hogy a gyulafehérvári ígéreteket betartsa. És elteltek ezek az évek, eltelt egy évszázad, ám amit ott kimondtak, továbbra is csak ígéretek maradtak. Európában Dél-Tiroltól Finnországig az autonómiák különböző formáival a többség-kisebbség viszonyát nyugvópontra lehetett ennyi idő alatt tenni. Most itt az idő, hogy ez megtörténjen Európának a keleti felében is, ebben az országban is, Romániában is.

Belefogtunk hát az útépítésbe, de még csak az elején járunk. Ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, ahhoz, hogy rést üssünk a falon, erős Kárpát-medencei magyar képviseletre lesz szükségünk. S ehhez a mi magunk részét hozzá kell tudnunk tenni. Ez egy olyan ügy, ami teljes egészében rajtunk múlik, senki máson.

A változások, amelyekre szüksége van az Uniónak, akkor is bekövetkeznek, ha mi nem leszünk ott. De azt gondolom, senki nem vitatja, hogy inkább legyünk részesei a változásoknak, legyünk a történelem alakítói – ahogyan a 48-49-es forradalom hősei voltak –, mint annak csupán az elszenvedői.

Mert ez is az 1848-as forradalom öröksége és üzenete: alakítsuk mi a sorsunkat, tegyük meg azt, ami rajtunk múlik, és ne hátráljunk meg akkor sem, ha a legnagyobb kihívásokra kell választ adnunk.

Álljunk talpra, ha elbotlasztottak, induljunk újra, ha megállítottak, és tartsuk magasra a zászlót, hogy látszódjon a legmesszibb helyekről is!

171 évvel a magyar forradalom kitörése után tartsuk magunkat azokhoz az értékekhez, maradjunk hűek azokhoz az elvekhez, amelyek naggyá tették a szabadságharcot, és 8 nemzedéknyi idő után is éltetik a magyar embereket itthon, a Partiumban, Erdélyben, a mi szülőföldünkön.

Talán azt is kevesen tudják, hogy az Irinyi József által megfogalmazott 12 pontnak volt egy bevezetője, amelyben kijelentette, hogy a nemzet immáron az alkotmány teljes reformját igényli, részeredményekkel nem elégszik meg.

Mi is így vagyunk ezzel. Olyan változásokra van szükség, amelyek nem a részeket, hanem az egészet érintik.

Nemrégiben azt mondtam: itt, Biharban van még emlékezete annak, milyenek voltak a Körösök a folyószabályozás előtt. Hogy milyen volt az, amikor, különösen az egyik nap még pár tízcentis, csermelyként viselkedő Sebes-Körös hirtelen őrjöngő folyammá változott egy nagyobb esőzés vagy egy hirtelen olvadás hatására. Hogy milyen volt egy jégzajlás vagy egy hirtelen jött árvíz.

Azt hiszem, ilyen a kisebbségi lét is. Egyik nap még békésnek látszó viszonyok, a másik nap hirtelen pusztító indulatok törnek fel, szinte minden érzékelhető átmenet nélkül.

A kisebbségi lét olyan, mint árterületen élni. Idővel ugyan kitapasztaljuk, hogy mikor várható az újabb áradás, de kivédeni teljes egészében nem tudjuk soha. Mindig megrongálja, néha el is pusztítja, amit felépítettünk, mi pedig mindig újrakezdjük. Erről szól az elmúlt száz esztendő.

Ezért azt javaslom, ne csak védekezzünk, hanem építkezzünk is. Építsük a jövőt, hogy élet- és versenyképes közösség maradhassunk a pragmatikus transzilvanizmus jegyében! Építsük stabil cölöpökre, sőt gátakra, mert megfékezni csak így tudhatjuk a kisebbségellenes áradásokat és a nyomukban megjelenő buzgárokat!

Ehhez európai uniós segítség is kell, kell az anyaország segítsége mindig, amikor magunktól nem jutunk eredményre, de a biztos megoldást itthon kell elérnünk. Saját közösségünk állhatatosságával és a többségi társadalom támogatásának elnyerésével is.

De tartsunk sorrendet: most az Európai Parlamentben kell megerősödnünk, erős Kárpát-medencei magyar képviseletet kell biztosítanunk. Önbecsülésünket megerősítve bátran készülhetünk a következő kihívásokra, folytathatjuk az építkezést, a jövőteremtést.

Éljen a magyar szabadság!

Éljen a haza!