Sat. Oct 23rd, 2021

Ünnepváró: ,,…saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt.” – János 1,11

Karácsonyi képeslapokat nézegetek…

Írjak a szeretteinknek, barátaink­nak? Vagy a virtuális térben (interne­ten) ta­lálható, készre szerkesztett ké­pek­ből, jókívánságokból – annyi dolgom van! – válogassak? ,,A kész az időt spórol nekem is, nem kell vele fáradoznom, szaladhatok a következő feladat elé!” – születik az indoklás az agytekervényekben (vagy másutt?) és feszül bennem a rugó, az indulat, ami vinne tovább. Még! Még! Még! Jaj, a karácsonyi csomag, a versek, a műsor, a közvetítés! De a fertőtlenítést és a maszkot ne felejtsd el! És persze a kötelező távolságtartás!
Aztán egy másik gondolat kér helyt magának: ennyire személytelenül, saját kezed vonása nélkül köszöntenél? Az időt, azt a keveset is sajnálod a szeretteidre, barátaidra? Amíg fogalmazol, kezedbe veszed a tollat, eszedbe jutnak, emlékeket elevenítesz meg, megfogalmazod a köszöntést – kinek-kinek személyre szabottan, és végül papírra ve­ted… És ha másként nem lehet ebben az esztendőben, legalább így, egy képeslap erejéig, valami megfoghatót küldeni/adni. Egy részt belőlem…

Mégiscsak írok! – berzenkedett fel bennem az akarat.

És tovább nézem a képeslapokat… Va­la­melyiket el kellene küldenem. De melyiket?

Az egyiken gyönyörű havas környezetben díszektől roskadozó fenyőfa áll vidám gyerekek gyűrűjében. Ez lenne az igazi?
A következőn szépen becsomagolt ajándékok halma csillog-villog. Gazdag lesz a karácsony… Gazdag? Kinek? Hány ember számára?
Egy másikon nagyszakállú, piros formaruhába bújt, hasas bácsika cserdít hosszú ostorából a szánjába fogott rénszarvasok felé. Nő a sebesség láthatóan. Porzik a csillagösvény! Kell is, mert nehéz terhet cipel a szánkó! De honnan kerül ide ez a duci bácsi és a szarvasok? És a szarvas! De aranyos! Sven szarvas lenne a Jégvarázsból?

Nicsak! A többi is hasonló! Minden­féle ötlet, díszítés. Csillog-villog. Csak egy valamit nem találok: az ünnepeltet! Aki megszületett, az angyali híradás szerint. Hogy az embereknek békességet, az Istennek dicsőséget adjon.

Nem! Nem fordítva! A dicsőséggel nem tudunk mit kezdeni, megint – megint fegyvert faragunk belőle a másik ellen. Jaj, Urunk Jézus! A te békességedet hozzad, mert csak akkor fogunk a fegyverekből kapákat és metszőkéseket kovácsolni!

Turkálok tovább a választékban… Na, itt van az igazi! Fából ácsolt istálló, csillag ragyog fölötte. Igaz egy kissé roggyant, nagyon rátámaszkodik a domboldalra, de belülről fény árad ki. Mosolygó anyuka, bátor, erőt sugárzó apuka és egy duci baba a jászolban jól bebugyolálva. És térdelő pásztorok ajándékok között: itt egy bari, ott egy boci, amott egy csacsi. Olyan idilli! O­­lyan romantikus! Jól esik az embernek ránézni! Itt minden rendben van! Ma­gamra nézek (magunkra nézünk), és felsóhajtunk: bezzeg… Régen! Akkor, ott! Amikor gyermek voltam… (No, nem úgy józsefattilásan volt, hogy ,,őszinte ember voltam/ordítottam, toporzékoltam” – hanem a magam módján: akkor minden jó volt, szép volt…)

Tépelődöm: ez lenne az igaz? Ennyi a karácsony? Ezt kívánjam a szeretteimnek: egy kis múltba révedést, egy kis álmodozást? Elég lesz ebben az évben? Ebben az életben? Vagy legyen rajta egy kis tejszínhab-könnyű ,,karácsonyi rege”? Egy kis karácsonyi mese?” Óh, az élet nem nagy vigalom
Sehol. De ámulni lehet.”
Lehet! Segít?
Gondolkodom: hogy érezte magát József, miután végigbaktatták egy kilencedik hónapban levő fiatal feleségé­vel északról délre majd’ egész Izraelt? Figyelte minden nyögését és lélegzését… Csak bírd ki még egy kicsit drágám! Mindjárt ott vagyunk! Már látszik Jeruzsálem, látod? Eszembe jut: második gyermekünket vártuk. Menni kell! Hopp, az autóba! Jaj, ne rázz! Nem ráz­lak, gödrös az aszfalt, sajnálom! Mindjárt, mindjárt jobb lesz az út!
Hát, amikor nem akadt hely sehol, és az idő szorított? Mert elment a magzatvíz… ,,…saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt.”
És mindezeken túl: mit mondana erről az édesanya? Aki hordozta magányosan sokáig titkát: Isten Fiának ad életet. Aztán igaz társra lelt Józsefben és Erzsébet barátsága támogatta. Aki három napon át utazott és éppen arra készült, hogy első gyermekének adjon életet. És még mindig nem kaptak egy ágyat…
Romantikus?
Egy támaszuk volt, ,,egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten”.
Idillien szép?

2020 elején fejeződött be a Berkeley Egyetem és a SETI közös programja. Emberek milliói segítettek benne. Most már az összegzés következik, könyvek, tanulmányok megírása. Miről? A földönkívüli intelligencia kereséséről. Eredményről nem számoltak be…
A szem- és fültanuk szerint itt volt kö­zöttünk az egyetlen Intelligencia. Az Élet. Az övéi közé jött: gyermekként született meg, hogy mindenben ha­sonló legyen. Ontotta a jeleket: be­te­get gyógyított, vaknak adott látást, éhe­ző­nek kenyeret, szegényeknek evangéliumot, leprást tisztított és halottat tá­masz­tott. De a legnagyobb jele a kereszt volt. Az övéiért vállalta. Szeretetből – ami számára nem szó és nem csak érzés.
Ahol pedig befogadták őt (mert nem mindenütt fogadták/fogadják, ugyanis gyakran nem látszik a magunknak készített ajándékoktól, buliktól, kará­csonyfától, piros ruhás bácsitól…) azoknak megadta azt a kegyelmet, hogy vele karácsonyuk legyen. Fától, csomagtól, piros ruhás bácsitól és körülményektől függetlenül. Annak ellenére. Mindennek ellenére. Még a vírus se fog ki rajta!
Mert ő az ÚR!

Ui. mégiscsak megírom azokat a képeslapokat. Nem romantikusan. De igazán.

Szász Bálint Róbert, református esperes