Szilágyperecsen: emlékek a mezítlábas aratásról és a mindennapi kenyérért végzett munkáról

Szilágyperecsenben búzaösszeöntő ünnepséget tartanak szombaton. A helybéliek már több mint egy hónapja készülnek az eseményre. Néhány hete az idősebbek – Darabont Anna, Kulcsár József, Józsa János és Fehér Márton – felidézték, hogyan került egykor kenyér az asztalra, és mennyi munka kellett ahhoz, hogy a föld termése mindennapi étellé váljon.

Fiatalságuk nyarai nem a szórakozásról, a kirándulásról és bulikról szóltak, hanem verejtékes munkáról, aratásról – kezdték a beszélgetést a helybéliek, és mint mondták, az ifjú házasokat nászút helyett a földekre vitték dolgozni: a férj kaszált, a feleség szedte a markot, az após pedig kötötte a kévét. János bácsi hozzáteszi: „Én is kévekötő voltam, anyám szedte a markot, apám kaszált. Ha nem győztem, besegített. Dolgoztunk, ahogy tudtunk.” Egy csapat három emberből állt: kaszás, marokszedő és kévekötő. A búzahordásnál rokonok, barátok és szomszédok segítettek. Egyik nap az egyiknek, másik nap a másiknak hordták.

Jóska bácsi már gyerekkorában, 14 évesen learatta a búzát, kézzel, kaszával, mert akkor még nem volt kombájn. Rákényszerítette a sors, hiszen édesapját elvitték a második világháborúba, orosz fogságba került, ezért ő aratott, bár nem ő volt a legidősebb a családban, hiszen ötödik gyerekként született. „Sőt, Székelyhídon még napszámra is jártam” – idézi vissza a régmúltat.

További részleteket a https://maszol.ro/belfold/Szilagyperecsen-emlekek-a-mezitlabas-aratasrol-es-a-mindennapi-kenyerert-vegzett-munkarol oldalon és a Szilágyság hetilapban olvashatnak.