Sat. Sep 18th, 2021

Megérkeztek

Máté 2,1-12 olvasása közben

Már senki sem emlékezett arra, hogy hányan is voltak valójában. Ketten? Hárman? Öten? Tízen? De számít is ez egyáltalán? A számuk? Az az egy biztos, hogy amikor megjelentek Jeruzsálem templom felé futó, kacskaringós, szűk utcácskáin, egyhamar feltűnést keltettek. Szemet szúrt az öltözetük, az úti felszerelésük, az őket kísérők kinézete. Olyan különös keleti illat lengte körül őket. Fahéj? Balzsam? Vagy talán mirha? Vagy mind együtt? Aztán olyan méltóságteljesen léptettek tevéiken…, az öregek Babilont emlegették, a fogságot, meg Dánielt, a bölcsek fejedelmét. A gyerekek utcahosszat szaladtak utánuk, kíváncsian nézegették őket. Hallgatták, ízlelték különös beszédjüket, csámcsogták, mint a jól érett fügét. Milyen zamata van? A különösen díszített ruha, a fejfedők, a csomagok, a szolgák szinte mágnesként vonzották a tekintetet. Látszott: keresnek valakit, valamit. Vajon a templomot akarják megnézni? Nagyon szép lett! Minden izraelita vallja: nincs párja a világon! Érdemes körüljárni. Micsoda kövek, micsoda díszek! Hát még az ékes kapu! Hát még az ünnepek! Amikor tele van néppel, szólnak a kürtök, felszáll az áldozat füstje és a pap áldást mond! Bizony, itt lakik az Isten, az Úr, a Sionon! Csak ide küld áldást!

Vagy csak tovább utaznának és egy jobb fogadót keresnek? De hát, ott van a felső kapu mellett a Jóhánáné. Mellette jöttek el. Nincs annak párja, bárki megmondhatja!

De nem… Heródes udvarát keresték. Valaki útbaigazította őket. Most lépett be az utolsó is a palota udvarára. A gyerekek csodára szomjasan ácsingóztak még egy keveset, aztán eloldalogtak.

Erre el is indult még élénkebben a szóbeszéd. Mit tervezhet ez az idegen? Mit akarhat ezektől a keleti bölcsektől? Építtetni szeretne ismét? Csillagvizsgálót szeretne Jeruzsálembe? De hát a napok és az élet az Úr kezében van, nem a csillagokban megírva! Valamilyen titkos tervet fundált ki, pedig egyik lába már a sírban van. A piacokon hullámként szaladt végig a sokféle hír, a bazárokban biztosnak tűnő információkkal kiegészítették, kiszíneztek, megnyirbálták, ellenőrizték, majd elengedték, mint egy kínlódva vergődő madarat, ami alig várja, hogy kalitkájából kiszabaduljon. Mint a szélverte tenger fölött a sirály: föl–le, föl–le. Aztán csend. Sötétedett. Hirtelen, ahogy szokott. Hűvös alkonyattal jött a szellő a nagy tenger felől.

Az egyik kamarás kottyantotta ki a hírt hazafelé menet. Nem kirándulás ez. Nem is építtetni szeretne az idegen. De csillagról szó van. Azt mondták – suttogta a kamarás a bazárban –, hogy a zsidók újszülött királyát keresik. A Messiást! Mert látták a csillagát felkelni. Az idegen igen előzékeny velük. Vendégül látja őket.

Aznap este sokaknak remegett a szakálla az esti ima alatt: Adonáj! Adonáj! Mi lesz ebből? Oda a békességünk, az a kevés is, ha ez az idegen, szokása szerint… Uram irgalmazz!

Másnap a főpap és kísérete sápadtan lépdelt a palota felé. Szótlanok voltak. Szokatlanul szótlanok. A szolgák szépen díszített tekercseket cipeltek utánuk. Ők sem beszéltek. Mélyült a csend valami megmagyarázhatatlan – vagy nagyon is ismerős – félelemtől…

Később a farizeusok egy csoportja ment végig ugyanazon az úton. A járókelők tisztelettel nyitottak utat. Mi lehet ez? A rabbik halkan, fél szavakat váltva léptek be a palota éhesen ásító kapuján. Őket is? Miért? Mi lesz ebből? Mi készülhet az idegen boszorkánykonyháján?

A számukra már senki sem emlékszik… De arra igen, hogy a napkeletiek ragyogó arccal, boldogan kocogtak ki tevéiken Betlehem irányába. Ezt senki sem felejti el. Már csak azért sem, mert az idegen kapuin nem így szoktak kijönni azok akik, bementek. Ha kijöttek még egyáltalán… Mindenki arról suttogott: biztos, hogy valami jó hírt hallottak, vagy nagy ajándékot kaptak!

Az a különös illat kísérte őket, szállt utánuk, mint láthatatlan emlékeztető, felkiáltó jel. Megvan! – kiáltott egy jó orrú fűszerkereskedő az alsóvárosban. Mirha, mirha! Most már biztos. Vágják le a szakállam, ha nem a legjobb keleti mirha van a csomagjukban – mondogatta elégedetten. Mire kellhet, ha nem az idegennek adták? Kinek szólhat ez a kincs? Értetlenkedve rázta a fejét. Szakálla lengett, rezgett egyetértően: ki lehet nagyobb úr, mint az idegen?

Azt viszont már csak egy szegényes öltözetű ács és a felesége látta Betlehemben – nem a jeruzsálemi jól tájékozott, híreket rostáló sokaság -, hogy van nagyobb öröm is, mint amivel elballagtak Jeruzsálemből.

Mert körülbelül egy szűk óra múlva, mindnyájan ott térdeltek – ahogyan az idegen előtt nem – abban az egyszerű betlehemi házban … egy kisgyermek előtt. Nem volt semmi különleges rajta. Egészséges, jókedvű, duci. Mint a többi. Ha látod, szeretnéd jól megölelni, megszorongatni, arcára rácuppantani. Nyílt tekintettel nézte a napkeletieket.

De valamit mégis láttak.

Valamit, ami a szemnek láthatatlan. (Ez vezette az úton is őket…?)

Valahogyan, ahogy – így mesélik – az öreg Izrael is látott, tizenkét fiát megáldva, egyszer csak felsóhajtva: szabadításodra várok, Uram! Vajon mit látott?

Valamit mégis láttak… mert sorban mind ahányan voltak, mindenüket odatették a gyermek elé. Mindent. Semmi sem maradt a tevéken.

És ha van mennyei ragyogás, az mind ott tündökölt ezeknek az embereknek az arcán.

Kincset találtak? Igen, kincset.

És nem szóltak semmit. Semmit.

Imádták őt.

 

Szász Bálint Róbert
esperes