Mon. Apr 6th, 2020

Kelemen Hunor beszéde az RMDSZ alakulásának 30. évfordulós ünnepségén

1989 decemberében nem csak a szabadság kora jött el Romániában; egyik napról a másikra újjászületett a kommunista diktatúra által halálra ítélt erdélyi magyar politikai közösség is. Országszerte hallatszott még a fegyverek ropogása, amikor bátor, tettre kész emberek sorra alakították meg a Szövetség helyi szervezeteit.

December 25-én a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Ideiglenes Intéző Bizottsága nevében Domokos Géza felhívással fordult a romániai magyarsághoz, azt kérve, alakítsanak falusi, városi és megyei szervezeteket. Ám mire a felhívás megszületik, legalább 9 megyében már létrejöttek a magyarság szervezetei.

Bámulatos mozzanat ez, mert világosan mutatja közösségünk erejét. Kelet-Európában jellemzően erőszakmentes átmenet volt az esetek többségében, hetek-hónapok, akár évek folyamatai vezettek oda, hogy összeomlottak a térség kommunista diktatúrái, Romániában napok alatt történt mindez.

A rendszer összeomlása egyszer csak jött, itt volt – és másnap már egy új világot építhetett, aki akart. És mi, erdélyi, romániai magyarok akartuk ezt az új világot.

Egyik napról a másikra véget ért a diktatúra. Az elnyomott alattvalók világából a szabad polgárok közösségének világába léptünk. 30 év távlatából úgy tűnik, könnyen ment mindez. Mintha valaki előkészítette volna. Pedig nem!

Azért ment könnyen mindez, mert az erdélyi magyar közösség a lelkében akkor is szabad polgárok közössége volt, amikor maga a szabadság legfeljebb csak vágyálom lehetett. Mert több évtizedes elnyomás után vulkáni erővel tört felszínre az önszerveződés vágya. Mert így tanultuk, ekként örököltük Dávid Ferenctől, Bethlen Gábortól Kós Károlyig és Bánffy Miklósig évszázadokon át.

Köszönet és végtelen hála azoknak a nagyszerű embereknek, akik tudták, szabadnak lenni nemcsak lehetőség, de kötelesség is. Kötelesség önmagunkkal és a közösséggel szemben egyaránt. Köszönjük a közöttünk lévő alapítóknak azt a nagyszerű munkát, amit azokban a lázas napokban végeztek, és főhajtással tisztelgünk azok emléke előtt, akik nem lehetnek itt.

 

Hölgyeim és Uraim!

Életünk során sokszor elmondunk és újramondunk történeteket. Saját, a család, a kisebb vagy nagyobb közösség történetét. Így teszünk ezekben a hetekben a mi Szövetségünk, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség történetével, alapításának idejével.

Az RMDSZ alapítása és 30 éves története tudatos és felelős döntések, valamint apró véletlenek hosszú sorozatából áll. Az alapítók részéről tudatos döntés volt, hogy szövetséget és nem pártot kell alapítani. De az már a véletlen műve, hogy egyik vagy másik városban akkor kik gyűltek össze, és miért persze ők. Tudjuk, hogy a véletlen nem más, mint a sors inkognitóban. Vagy Isten, ahogy a teológusok mondják.

Nekünk ezeket a történeteket, a tudatos döntéseket és a véletlennek tűnő eseményeket kell tudnunk elmesélni újra és újra ahhoz, hogy minél pontosabban megértsük mindazt, ami velünk történt. Hogy mindazt, ami a közösségünkkel történt 30 évvel ezelőtt, ismerjék és értsék meg azok is, akik azoknak a napoknak nem lehettek tanúi, mert később születtek.

Szükségünk van nekünk is arra, hogy újraéljük azokat a pillanatokat, és szükségük van nekik is; ismerjék és értsék meg, érezzék sajátjuknak, legyen az övék is az a nagyszerű történet, amely 30 évvel ezelőtt kezdődött, és amelynek folytatódnia kell, mert eleve elrendeltetett az a viszony, ami a Szövetséget a romániai magyar nemzeti közösséghez fűzi.

Ez a legerősebb és ez a legszorosabb kapcsolatunk, amelyre minden időben számíthatunk, és amelyre a romániai magyarság minden körülmény között számíthat.

 

Tisztelt meghívottak! Kedves kollégák! Hölgyeim és uraim!

Mennyi a 30? Sok vagy kevés? És mihez képest annyi, amennyi? Mindig valamihez viszonyítani kell. Én a következő viszonyítást javasolom.

1967-ben születtem, alig 23 évvel a második világháború befejezése után. 23 év. Nagyszüleim, különösen nagyapáim történetein keresztül találkoztam először a második nagy háborúval. Az ő életüknek az a része volt, számukra viszonyítási alap volt. Számomra már csak távoli történelmi múlt.  És mégis részesévé tudtak tenni az ő egykori valóságuknak azzal, ahogyan azt elmesélték újra és újra.

1989-ben 22 éves voltam, felnőtt ember. Azóta eltelt három évtized, és immár többet éltem a szabad világban, mint a kommunista diktatúrában. Bármi történjék is az én életemben, a diktatúra, a szabadság hiányának fájdalmas állapota mindig élő emlék marad.

Az RMDSZ-hez én 1997 elején csatlakoztam, nem voltam ott az alapításkor, mert akkor barátaimmal nagyon fiatalon, 22 évesen én lapot alapítottam. Ezekben a napokban, december végén, január elején alapítottuk meg az egykori Jelenlétet itt, Kolozsváron. 1997-ben csatlakoztam tehát egy már megalapított, fölépített RMDSZ-hez, azóta ennek a közösségnek vagyok a tagja, és büszke vagyok erre a szervezetre! És azóta is eltelt 23 év.

Közben felnőtt egy egész nemzedék, amelynek fogalma sincs, milyen lehetett az a világ, amelyben annyira gazdagok voltunk mi, erdélyi, romániai magyarok, hogy még egy diktátorra is tellett. Ami nekem és az én nemzedékemnek az életem és életünk része volt, az a lányomnak és fiamnak már a távoli múlt: történelem. Az ő nemzedékük majd a mi újra és újra elmesélt történeteinkből fogja megismerni azt a valóságot.

De a mesélés le is zárja a múltat. Így próbálunk mi is a múlttól elszakadni: újra és újra elmeséljük a diktatúra idejét, azt az időt, amelynek szinte sikerült vágóhídra küldenie a romániai magyarságot. Ebből a perspektívából nézve a 30 év nem is kevés. A 30 év rengeteg.

Ha azokat az alapértékeket és megfogalmazott célokat nézzük, amelyekhez igazodva és követve azokat az elmúlt 30 évben cselekedtünk, nincs semmi szégyellnivalónk. A rendelkezésünkre álló eszközökkel élni tudtunk, a közösséget legjobb tudásunk szerint építettük, intézményeket alapítottunk, jogszabályokat írtunk és fogadtattunk el, a nyelvi jogok területén jelentős lépéseket tettünk, és gyakran a körülmények adta lehetőségeinket is tágítani tudtuk.

Köszönet illeti azokat a magyar embereket, akik kitartottak mellettünk, és azokat is, akik jó szándékúan figyelmeztettek, amikor úgy érezték, hogy nem a legjobb döntéseket hoztuk meg. Köszönet a partnereiknek, civil és szakmai szervezeteknek, a történelmi magyar egyházaknak és mindazoknak, akik a sokszor, a pillanatnyi elkeseredésükön és csalódottságukon átlépve a közös célt tartva szem előtt velünk jöttek ezen a sokszor rázós, sokszor kanyargós és gyakran kapaszkodókkal tarkított úton. Céljainkat többnyire értették és támogatták a mindenkori magyar kormányok, az elmúlt 9 évben pedig kiemelt kormányzati figyelmet élveztünk a közösségépítésben. Köszönet ezért!

Ha a kiindulási ponthoz viszonyítunk, akkor biztos, hogy jobb helyzetben vagyunk, jobban állunk, mint 30 évvel ezelőtt. A mindenkire kiterjedő alattvalói állapothoz, amely a diktatúrában ezt a közösséget, ezt az országot jellemezte és a kisebbségeket kétszeresen sújtó jogfosztottsághoz képest ma szabadon és viszonylagos biztonságban érezhetjük magunk.

A kisebbségi politizálás azt is jelenti, hogy mindig szükség van, mindig keresni kell külső szövetségeseket, ha a parlamenti többség támogatását meg akarjuk szerezni, ez elengedhetetlen. Ehhez pedig szót kell érteni a román pártokkal, már akivel szót lehet, és folyamatos párbeszédet kell fenntartani. Három évtized alatt erre is képessé váltunk, és nem volt olyan felelős román politikai erő, amellyel ne tudtunk volna szót érteni, együttműködni. Mindig ideig-óráig, de hát ez a dolgok természetes rendje. Ez a történelmi perspektíva.

A napi perspektíva persze más léptékben mér. Az EU- és NATO-csatlakozás után megtört egy akkor pozitívnak értékelt trend. A nacionalista kártya ismét aduként működik egy kiélezett helyzetben, ahogy láthattuk ezt az elmúlt évben, mert lehetséges volt Úzvölgye 2019-ben, lehetséges a magyar líceum elleni hadjárat Marosvásárhelyen az elmúlt években, lehetséges az, hogy a visszaszolgáltatásokat leállította a román kormányzat, lehetséges az, hogy visszaállamosítanak és próbálkoznak a megszerzett jogokból visszafaragni, lehetséges az, hogy választott politikai vezetőket vegzálnak.

 

Kedves Barátaim! Hölgyeim és uraim!

Az RMDSZ 30 éves története három évtizednyi harc, építkezés és kompromisszumok története. Így volt és nem lesz másképpen. Legfeljebb az arányok változnak. Jobban örülnénk, jobban örülnék én magam is, ha kevesebb lenne a harc és több az építkezés meg a józan kompromisszum.

30 év alatt megtapasztaltuk azt, hogy együtt erősebbek vagyunk. Voltak illúzióink és voltak csalódásaink, mégis számtalanszor tudtuk újra gyújtani a remény lángjait. És ahol nem volt út, ott is képesek voltunk utat építeni. Azért, mert egymásra figyeltünk, mert egymásra nyitottak voltunk. Azért mert az érdekképviseletnek és a politika alapjának a párbeszédet tartottuk. Azért, mert tudtuk, hogy közösen kell értelmeznünk és megértenünk a világunkat. Közösen kell a problémákra megoldást keresnünk, mert közösen kell lépnünk és közösen kell döntenünk, mert közösség vagyunk. Közünk van egymáshoz. Felelősek vagyunk egymásért!

Sikeres Szövetség vagyunk, de nem hibátlan! Ám képesnek kell lennünk a hibáinkat kijavítani, és a Szövetséget szerethetővé tenni minden egyes nap. Sikeres a Szövetség, mondom. Gondoljuk csak el, hogy az elmúlt száz évben, 1918-tól errefele volt-e még olyan önálló magyar politikai érdekvédelmi szervezet Romániában, amely 30 éven át, megszakítás nélkül képes lett volna megtartani az erdélyi-romániai magyarok bizalmát, és képviselni őket a parlamentben és az önkormányzatokban.

A mi Szövetségünk erre képes volt. A mi Szövetségünknek képesnek kell maradnia erre.

Sokszor hajlamosak vagyunk mi és mások is úgy gondolni az RMDSZ-re, mint egy felettünk lebegő entitásra, amely magától működik, dolgozik, tanul, megold problémákat, és természetesen elintéz ügyeket. Pedig az RMDSZ nem egy elvont fogalom, még csak nem is egy mesterséges intelligencia, amely mindentől elzárva végzi a dolgát. A mi Szövetségünk egy élő közösség. Sokféle, sokszínű, különböző adottságokkal és elképzelésekkel rendelkező emberek közössége, a maga erényeivel és nyavalyáival együtt. Olyan embereké, akik sokszor lelkesen és mosolyogva, máskor fáradtan, megtörten azért dolgoznak nap mint nap, hogy a 30 éve megalapított szervezet ma is működjön, ma is ellássa feladatát. Mert az RMDSZ magától sohasem működött. Sem 1990-ben, sem 2020-ban. Sosem működött magátol, mindig ti, az erdélyi magyarok működtették.

Ezért ma itt, az alapítók mellett azoknak is köszönettel tartozunk, akik az elmúlt három évtizedben szerveztek és szavaztak, könyveltek és kijártak, hallgattak és harcoltak, hozták a hírt és vitték a zászlót – akikről nem ír a Tájékoztató, nem szól a híradó, nem mutatja a tévé, nem kerülnek a plakátra. Köszönet nekik. Köszönet nektek!

 

Hölgyeim és uraim!

Végezetül hadd szóljak néhány szót a jövőről is. Mi vár ránk, milyen idők elé nézünk? Mi a feladatunk, amit el kell végeznünk?

Az a jó hírem, hogy elnézve az előttünk álló kihívásokat, elnézve a román társadalom állapotát nagyon sok dolgunk lesz, nem fogunk unatkozni. A nemzeti kisebbségi lét már ilyen, száz éve tudjuk: ad célt és ad feladatot.

A nemzeti identitás megőrzése, a közösségépítés mindaddig cél marad, amíg olyan kihívások érik, amelyek kimondva-kimondatlanul a felszámolására, az asszimilációra irányulnak. A körülmények változhatnak, velük együtt változnak az eszközök és a jónak tekinthető válaszok. De maga a kihívás, az bizony nem változik: nekünk itt, a szülőföldön meg kell őriznünk nemzeti identitásunkat, erős közösségként kell megmaradni.

Nekünk újra és újra értelmet kell adnunk a közösségi létezésnek, ami nem mond, sohasem mondott, és nem mondhat ellent a közjó iránti vágynak és törekvésnek.

Tudjuk, hogy milyen országot szeretnék és benne milyen jövőt az erdélyi magyaroknak.

Egy olyan országot, amelyik már sokszor elmesélte a múltját, hogy végre megbékéljen azzal. Hogy a múlt se ne nyomassza, se harcra ne kényszerítse önmagával vagy másokkal.

Olyan országot, amely egyenrangú állampolgárok és egyenrangú etnikai közösségek politikai otthona. Nemcsak a deklarációkban, hanem a ténylegesen lefektetett és ténylegesen alkalmazott jogokat illetően is. Sok a munka. Ahol tisztelet van és bizalom a „másik” iránt – legyen az állam vagy az állam polgára. És akkor aztán csak egyszer elmaradhat az idézőjel is… Azaz legyen jogállam és legyen jó állam.

Magunkról, magyarokról meg azt gondolom, hogy nemcsak egyenrangúnak kell lennünk, de jobbaknak is: versenyképesebbeknek, innovatívabbaknak egy fenntartható és – miért ne – zöld országban.

Kisebbséginek lenni mindig nehezített pálya, ez már egy régi történelmi tapasztalatunk, de ezen a pályán jól helytállunk, ha jók az iskoláink és erős a közösségünk.

És hadd fejezzem be ott, ahol elkezdtem, vagyis ahol a közös történetünk kezdődik három évtizeddel ezelőtt. Három évtizeddel ezelőtt ezekben a napokban jött létre a Szövetség, december 25-től egészen január 13-ig, akkor, amikor az Intéző Bizottság az első gyűlését tartotta. Különböző indíttatású emberek, különböző akarattal és elképzelésekkel alapították meg. Minden nehézség, keserűség ellenére büszkén szolgálták az ügyet, és büszkék voltak az eredményeikre. Ezt kellene ma nekünk újratanulnunk: büszkének lenni arra, amit csináltunk, arra, amit tettünk, arra, amit elérünk. Mert van mire!

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség 30 éves, Kelet-Európában párját ritkító sikertörténet. Erre is büszkék lehetünk. És arra, hogy működünk. 30 év után továbbra is szövetségként működünk.

Keveset mondjuk, ritkán mutatjuk ki a büszkeségünket. Én magam is ritkábban mondom el, mint kellene. Változtassunk ezen, és legyünk büszkék a Szövetségre. Én büszke vagyok rátok, a Szövetség képviselőire, a Szövetség munkásaira és büszke vagyok a Szövetségünkre!

Boldog 30. születésnapot, Romániai Magyar Demokrata Szövetség!