Fri. May 31st, 2024

A Zsibói Református Egyházközség és temploma olyan igazi „végvárközösség” és „végvártemplom” képét mutatja. Mintha az idő ide járna megpihenni, s ezért itt jobban nyűné a helyet, templomot, de az ember lelkét is.

Nagy feladatnak ígérkezett tenni valamit ez ellen akkor is, ha tudtuk, hogy a „bármi” is több mint elégséges itt. Mindazt, amit egy magára találó kis közösség – a nagyban, a láthatóban – tenni tudott, önerőből tettük. Rendet mindenek előtt. Majd lépésről lépésre haladva -, mert ha valaki vagy valami lábadozik, akkor ne akarjon nagyot lépni, – szépítettük a környezetünket, s formáltuk, alakítottuk a közösséget is úgy, ahogy arra Isten indított. Együtt, egymással, de mindenek előtt Istennel, Aki sokszor kilátástalan, sőt lehetetlennek ígérkező helyzetben is előre vitt bennünket, s adott nekünk olyan örömöt s lendületet, ami sokszor pótolni tudta a hiányzó anyagiakat is, s ellensúlyozni tudta, megoldani tudta a saját hibáink okozta bonyodalmakat.

S úgy tudtunk örülni a kicsinek is a kevésnek is, mint a gyerekek… (Soós Albi testvérünk, presbiterünk olyan lelkesen fényképezett mindent, mint a művész, aki a következő kiállítására készül. Főleg akkor, amikor a kerítés újjáépítésekor több mint 50 gyülekezeti tag jött el közmunkára.)

Ebben az igyekezetünkben különös figyelmet szenteltünk a gyermekeinknek. Az RMDSZ helyi szervezetével karöltve hitismereti és kézműves táborokat szerveztünk Hidalmáson, ahol 30-40 gyerek és ifjú vett részt. Táborunk sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy már nemcsak Zsibóról, hanem más településekről is –, mint Zilah, Sámson, Nagybánya, Szilágygörcsön – érkeznek gyerekek velünk együtt táborozni.

Példátlan az a gyülekezeti, közösségi összefogás, ami e tábor megszervezését és lebonyolítását lehetővé teszi. Helyi tanítóink, tanáraink, óvónőink nagy odaadással és örömmel szervezik és intézik táborunk mindennapjait. Gyülekezeti tagjaink, asszonytestvéreink, egymást naponként váltva, csoportosan érkeznek és főznek gyermekeinknek. A férfiak pedig naponta fuvarozták a nem kevés önkéntest.
A tábor zárónapján pedig közösen, szervezőkkel, gyülekezeti tagokkal, önkéntes segítőkkel Istentiszteleten veszünk részt, majd utána együtt ebédelünk, s fogyasztjuk el azt a bográcsgulyást, amit évről évre a Hochhauser család tagjai készítenek el nekünk.

Közösségünkben beindult az otthongondozási program. A Zilahi Diakónia Keresztény Alapítványnak egy munkapontja nyílt meg Zsibón. Alaptevékenységünk olyan idősek, betegek, illetve egyedülélők látogatása és gondozása, akik erre rászorulnak. A Caritas Aaltmerk Salaj cég biztosítja ennek a szociális tevékenységnek az anyagi hátterét, de az idén már pályázni is sikerült a Megyei Tanácshoz, s a sikeres pályázatnak köszönhetően az idén már a Megyei Tanács is támogatja szociális tevékenységünket. A fent említett cég jóvoltából azonban nemcsak az otthongondozást tudjuk végezni, hanem oda tudunk figyelni és segíteni tudunk sok olyan betegen, intézményen és beteget gondozó családon, akik a segítségünket kérik. Betegágyakat, járókereteket, kötszereket és egyéb, a beteggondozásban használt cikkeket biztosítunk, Holland partnereinknek köszönhetően, ingyen, a rászorulóknak. S mindezt összefogással tudjuk végezni. Nagyon sok önkéntes segít bennünket, de segítenek helyi szervezeteink is, mint az RMDSZ és a Wesselényi Társaság.

De a templomunkon sokáig nem tudtunk segíteni, bárhogy is szerettük volna, s bármennyire fájt, hogy gyakorlatilag mi itt a végeken végig kell nézzük, ahogy a templomunk beleöregszik a már-már időtlennek tűnő küzdelembe a megmaradásért. De nem volt mit tenni. Segítség híján csak tákolni tudtuk a bajt, megoldani nem.

Aztán egy szeptemberi vasárnap délelőtt az Isten Szentlelke arról engedett hallani, hogy az Isten küldött egy nagy vihart… Jónásra, s vele együtt a hajóra, amiben volt…

És aztán a Mindenhatónk küldött délután Zsibóra is egy nagy, addig soha nem látott bősz vihart…

A harangok szóltak, de már látni lehetett, hogy nem sok esélye van az Istentisztelet megtartásának. Nem jött senki, még Ica néni sem, akit pedig a hit, s talán kicsit az egyedüllét is mindig elindított a dombról lefelé. Nem csodálkoztam, hiszen ekkora riadalmat, ilyen sötétet az ember csak akkor tud elviselni, ha tudja, hogy ezek mögött is ott van a Teremtő. De akkor is megijed, s óvja magát.

Csak hárman voltunk a templomban: Zoli a kántorunk, Anus a harangozónk, és én. Olyan erős hangokat hallottunk kintről, hogy a gondolataink is csak egy irányba tudtak menekülni: Az Isten az Ő házát megvédi – gondoltuk –, s benne bennünket is. Aztán a vihar jól megrázta ezt a hitünket … a templomtetővel együtt.

Anus és Zoli az asszonyok felőli ajtót támasztották nagy erővel, mert a vihar nagyon akart volna Istentiszteletre jönni, és mi nagyon nem akartuk, hogy bejöjjön, és a kazettás mennyezetünk alá kapjon, ahogy a tető alá kapott. Azt elvitte, ezt nem engedjük.

Megint a Mindenhatótól kapott kitartás mentett meg, mert a szél úgy dobott bennünket be a templom belsejébe, mint a semmit, de mi visszamentünk, s amikor nem ránk figyelt, kizártuk. Újból és újból negyed órán keresztül. Aztán szelídült. Győztünk.

Amikor erre lehetőség adódott, kimentünk megnézni, hogy van-e még tetőnk. S volt is, meg nem is. Széttépve, megcsavarva, összetörve nézett vissza ránk. Eddig se volt szép, de legalább volt. Most meg csak akkor lehet azt mondani, hogy lesz, ha hisszük, s teszünk érte valamit – gondoltuk. S amit lehetett megtettük. Takarófóliát tettünk, s visszahajtottuk a bádogot, a régit, s lefogtuk deszkákkal… Nem volt szép, de a mienk volt, s mi ennyit tudtunk akkor érte tenni, ennyire futotta.

De Isten csodákat tesz, s néha megadja, hogy nekünk is ráálljon a szemünk, s a szívünk. Mi pedig láthattuk, hogy mi mindenre jó egy vihar.
Addig, a templomunk felújítására letett pályázatainkra csak választ kaptunk, segítséget nem. A bajba jutásunk után jött a segítség. Vihar után „megláttak” bennünket. Itt a végeken.

Istennek hála, többen is a segítségünkre siettek. Magyarország kormányának Miniszterelnöki Hivatala segítséget adott a harangok rendbetételére.

Ugyanakkor egy nagyobb, sürgősségi beavatkozásra adott összeget is kaptunk a Bethlen Gábor Alapkezelő Nonprofit ZRT-től, amit ezúton is köszönünk. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Püspöki hivatala is segítségünkre sietett. Híveink jöttek, s hozták a segítséget és sok gyülekezet a megyéből s a kerületből megsegítésünkre pénzt gyűjtött, s fizetett be a kerülethez, hogy majd onnan küldik le nekünk, s ahogy említettem, ez meg is történt.

Igaz, hogy még a felújítási munkálatok folytatódnak majd a falak külső, majd a templom belső felújításával, és persze a véget nem érő engedélyszerzési folyamatokkal, de ez a kis siker lendületet adott nekünk, és reménységet, hogy a sok akadályoztatás ellenére, a mi kis 650 fős megmaradni kívánó közösségünk tenni tud azért, hogy ez a magyar kézen levő Wesselényi épület régi pompájában tündököljön, s megmaradásunknak a záloga legyen.

Húsvét előtt lett meg a templomtető. Már épp takarítani akartunk Húsvétra – sokan akartak jönni –, de nem lehetett, s még nem lehet. Nem baj. Azóta a lelkesedés tovább vitt bennünket, s eldöntöttük, hogy ha már használni nem engedik, akkor felújítjuk belülről is a templomot.

Az a jó, hogy ha most felnézünk a tetőre, s azt a jóleső érzést akarjuk szavakba önteni, ami elönt bennünket, akkor csak egy szó adja vissza a bennünk levő örömöt s reménységet: FELTÁMADÁS.

Istené a dicsőség!

Hőgye Gál Roberto
lelkipásztor