Frida – színházi élmény

Május 15-én a sarmasági Könyvklub csapatával Nagyváradra utaztunk az Infinite Dance Fesztiválra. Ez a nap különleges mérföldkő a klubunk történetében, hiszen ez volt a legelső olyan kulturális esemény és utazás, amelyet teljes egészében együtt, közösségként éltünk át. Eddig főként az olvasás kötött össze bennünket, most viszont egy teljesen új élmény várt ránk. A fesztiválon a Duda Éva Társulat Frida című előadását néztük meg, amit nagyon vártunk már. Márciusban olvastuk Claire Berest Frida szerelme című regényét (a francia írónő a fejezeteket a színek köré építi fel), ezért különösen érdekes volt látni, hogyan jelenik meg Frida Kahlo élete és személyisége a színpadon, tánc formájában. Bár a könyv és az előadás teljesen más eszközöket ragadott meg, mégis ugyanaz a szenvedélyes és fájdalmas világ jelent meg bennük. A táncprodukció a kortárs tánc formanyelvén, képekkel, zenével és fénytechnikával idézte meg Frida érzékeny, szerelemre éhes és fájdalommal teli belső világát. A színpadi terek folyamatos átalakulása hűen követte azt a nyolc témakörből álló egységet, amelyre ez a látványos és érzelmes produkció épült. Sokszor nem is konkrét jelenetek maradtak meg bennem, hanem érzések, képek, impulzusok. Az előadás elejétől a teret egy erős légzés, már-már zihálás töltötte meg. Végig azt éreztem, hogy nem a történet sodor magával-mert hát ki ne ismerné a Frida kultuszt-, hanem az érzések, a képek, az illatok. A színpad vásznán megjelenő feliratok jelezték a következő koreográfia címét. Íme, a témakörök részletesebb bemutatása, hogy még jobban szemléltessem, mit is láthattunk a színpadon: A Broken Body (Összetört test) rész különösen erős volt. A fekete vásznon a széttört szilánkok érzékeltették azt a feszültséget és fájdalmat, amely végigkísérte Frida életét. A gyermekkori betegsége, majd a súlyos buszbaleset egész életére hatással volt, és ezt a táncosok mozdulatai nagyon jól visszaadták. A töredezett, nehéz mozgás szinte fizikailag is érzékeltette a szenvedést. A Painting and Therapy (Festészet és terápia) jelenet teljesen más hangulatú volt. A tetőtől talpig virágokkal díszített alak és az élénkebb színek számomra azt mutatták meg, hogyan próbált Frida a művészetbe kapaszkodni, valamint a természetéből fakadó erejét. Szép pillanat volt, amikor a vörös ruhás nőalakot felemelte és megtartotta a másik szereplő. Ez olyan volt, mint egy bizonyságtétel arra, hogy az alkotás segít túlélni a nehézségeket. A festészet számára nemcsak egy eszköz volt, hanem egyfajta öngyógyítás. A Diego-ról szóló részek szintén nagyon erősek voltak. Diego Rivera nemcsak Frida nagy szerelme volt, hanem sok fájdalmat is okozott neki. A két táncos közötti kapcsolat egyszerre volt szenvedélyes és feszült. A koreográfiában ez folyamatos közeledésként és taszításként jelent meg. Néha úgy tűnt, mintha egymás nélkül nem tudnának létezni, máskor pedig mintha teljesen felőrölnék egymást. Lenyűgözött ez a ,,se veled, se nélküled”, duett. Mégis, a könyv olvasása és a színpadi produkció során egyaránt az volt a benyomásom, hogy Fridának Diego a művészetet testesítette meg, miközben valójában maga a művészet volt élete legnagyobb szerelme.” A Full of Love (Teli szerelemmel / Szenvedély) rész sokkal felszabadultabb hangulatú volt. Ebben inkább Frida életigenlése, érzékisége és temperamentuma került előtérbe. A gyorsabb, lendületesebb mozdulatok után jó volt egy olyan részt látni, amelyben nem a fájdalom dominált. A Wedding (Az esküvő)jelenetben egyszerre volt jelen az öröm és valamiféle előre érezhető szomorúság. A mexikói hangulat, a tehuana népviselet, a zene és a közös táncok nagyon látványosak voltak, de közben végig ott maradt a kapcsolat törékenysége is. Számomra az egyik legmegrázóbb rész a Childless (Gyermektelenül) volt. Frida sikertelen terhességeit és az anyaság hiányát nagyon visszafogottan, mégis erősen mutatták be. Nem volt túlmagyarázva, mégis átjött az a veszteség és fájdalom, amit egész életében hordozott magában. A színpad hátterében lógó vetítővásznon időről időre feltűnnek Frida legfontosabb festményei — például A megsebzett szarvas vagy A két Frida. Ezek nemcsak hangulatot adnak az előadásnak, hanem szépen ráerősítenek az adott jelenetek érzelmi súlyára is, anélkül hogy túlmagyaráznák vagy túlzsúfolttá tennék a látványt. A Carnaval (Karnevál) teljesen más energiát hozott a színpadra. Színes, mozgalmas és látványos jelenet volt, tele zenével és élettel. Ugyanakkor a vidámság mögött végig ott érezhető maradt valami nyugtalanító is, mintha a halál és az elmúlás folyamatosan jelen lenne. A Farewell (Búcsú) már sokkal csendesebb és lassabb volt. Ebben a részben Frida életének utolsó időszaka jelent meg. Amikor felcsendült a híres mexikói népdal, előkaptam a telefonomat, és rákerestem a Shazammal. „La Llorona” egy fájdalmas, kísérteties és viszonzatlan szerelemről szól, tehát a párhuzam nem véletlenszerű. Később utánaolvastam és megtudtam, hogy a dal legikonikusabb, legfájdalmasabb verzióját Chavela Vargas énekesnő tette világhírűvé. A színpadon is ugyanez csendült fel. Chavela nyers, fájdalommal teli énekhangja szinte tökéletesen adta vissza a La Llorona lelkét. Sokan úgy érzik, hogy amikor ezt a dalt énekelte, abban Fridához fűződő viharos szerelme és minden kimondatlan fájdalma is benne volt. Nem véletlen, hogy Frida Kahlo élete és művészete sokak számára szinte megtestesíti a La Llorona, vagyis a „Síró asszony” alakját. A koreográfia itt lelassult, ünnepélyessé és emelkedetté vált – Frida végül megszabadult a törött testétől, és a művészetén keresztül halhatatlanná vált. Az egész előadásban az tetszett a legjobban, hogy nem akarta mindenáron elmagyarázni Frida életét, nem megérteni, hanem érezni kellett. Felszabadító erejű volt és a nézőre bízta, mit visz magával. Többször azon kaptam magam, hogy teljesen megfeledkezem arról, hogy egy színházteremben ülök. Nem egyszerűen csak végignéztem az előadást, hanem szinte a saját bőrömön tapasztaltam meg Frida Kahlo tragikus, mégis csodálatos világát. Azt mondják, attól jó egy előadás, ha nemcsak nézed, de át is érzed. Miután vége lett az előadásnak, beültünk egyet enni a közelben, és alig győztük kibeszélni a látottakat, annyi gondolatot ébresztett bennünk a darab. Nem egyszerűen nézők voltunk; valahogy beléptünk Frida Kahlo sorsába és festményeibe, ez a belső utazás pedig segített, hogy egy kicsit önmagunkat is jobban megértsük. Ez a nagyváradi utazás volt a legelső közös élményünk. Megmutatta nekünk, hogy a művészet és a kultúra szeretete nem ér véget az olvasással: a könyvek világa most a színház és a tánc varázslatával tetőzött be. Ugyanúgy képes megérinteni bennünket egy mozdulat, egy zene vagy egy színpadi kép is. Én úgy jöttem ki az előadásról, hogy legszívesebben azonnal újranézném. Bár szomorú történet, mégis a Frida csoda, a lüktetés megragad benned, és úgy érzed, feltölt, erőt ad. Már most kíváncsian várjuk, mi lesz a következő közös élményünk.

Erdei Gabriella