Fehér lapok az őszben

Elindulnak hát ők is, az ideiek – ahogyan elindultunk valamennyien, ahogy egyszer elindult az egész iskolázott emberiség.

Fehér lapok az őszben – apró lábak, apró léptei himbálják őket aszfaltos-, macskaköves-, vagy traktorkerék törte utakon. Fehérlapok, parányi földi fellegek: fölkapja, elindítja, fújja pörgeti, sodorja valamennyijüket szeptember szele. S a felnőttvilág bajmolódhat elképzeléseivel, terveivel, eszméivel, tankjaival; ők csak szőlőről s lágykenyérről tudnak, erről hajlandók tudni, hála nekik: ha nem lenne gondjuk rá, ha nem erre lenne gondjuk csupán, a malom tán meg sem őrölné kenyérnek a búzát, a mézszínű verőfény meg sem érlelné a szőlőt, hogy ők hátitáskájukban vihessék…

Fehér felhőlapocskákra száraz falevelekként hullnak, rajzolódnak a betűk – vadgesztenye koppant pontot rendjükre – szorgalmasan, lassan belepik a lapokat a jelek. Tavaszra, jövő tavaszra – örökké jövő tavaszára – szavak szárába szöknek a betűk. Aztán sokasodnak a tele írt lapok. Lapok közé préselődnek szavak, mondatok, mint botanikus összegyűjtött virágai. Majd életdarabkák fejezeteivé, füzetekké dagadnak értelmek, vonatkozások, vonzások a világ felé. Szent szavak, szent értelmek. Béke. Építés. Testvériség. Megértés. Szabadság. Demokrácia. Függetlenség. Civilizáció. Hogy tud hinni a gyermek – sohase romboljuk le e szavak értelmébe, jelentésébe vetett hitét. És gyűlölt szavak – milyen őszintén tud gyűlölni a gyermek: háború, elnyomatás, pusztulás. Sohase oldozzuk fel e szavak gyűlölése alól.

Szellem rakétakilövő talapzatai – iskolák…

Telik a táska, izmosodik, egyre nagyobbakat lép a láb, nő a drága teher, a tudás. Mennek, mennek csengőszóban, a színes őszben, a csilingelő télben, mennek a csodaváró tavaszban tovább, tovább.

…Rohannak cipelik a terhet, az egyre súlyosbodót; a könyvtárakét, a laboratóriumokét, a múzeumokét. Izgágák, a szél is zavarba jön, mikor hajukba túr. A szél, mely egyik őszön fehér lapokként kapta ölbe őket egyenként valamikor. Mert ők már rég nem emlékeznek lapjaik fehérségére, igyekeznek berregő villamoscsengők hívására Európa megviselt gránitkövein; vagy bárhol a Világ kopottlépcsős egyetemei felé. És már ott lesz táskájukban, könyvtárukban, agyvelőjükben mindaz, ami még titok, amikor íródnak e sorok.

…Szellem kozmosza – tudomány. Akkor már ott lesz az ő majdani igényeikben titokként mindaz, aminek ma még titokvoltát sem sejtjük.

Miért tartjuk számon úgy, mindenkori maiak, hogy fehér lapokként iskolába küldött gyermekeinknek álmodunk jövőt, és segítjük őket valamiben? Igen, taszítjuk őket – de saját vágyaink felé – saját magunknak vágyott gondtalanság felé; holott ők teremtenek nekünk majd, ők segítenek majd nekünk gondjaink rendezésében – melyekből rájuk testálni ugyanúgy kényszerülünk, mint ahogy könnyesszemű örömmel először táskájukba tesszük a szőlőt és a lágykenyeret.

Szilágyi István

Fotó/Forrás: Magyar Művészeti Akadémia