Wed. Jul 24th, 2024

A zilahi rovásfeliratos Tuhutum emlékmű története (VII) Tar Mihály és fia vallatása – megfélemlítés

Ez után a Bizottság Tar Mihály és fia szorongatásába kezdett. A történetet már röviden megírtam a Tászok tetőtől a bosnyák piramisokig c. Szakács Gáborral közösen írt könyvünkben (2007/91).

Itt most bővebben: 1902 szeptember 28-án Szily Kálmán felkérte Dr. Szentklárai (Nedić) Jenő apátkanonok urat, az Akadémia levelező tagját, hogy utazzon le Omorra Tar Mihályhoz s „hitelesen állapítaná meg Tarék rovásírásának mibenlétét”. A kanonok úr 30-án utazott Tarhoz, s tán félt a „néppel” sőt egy rovásíróval való találkozástól, mert kíséretül Kabdebó Gergely alispánt, Berkeszi István történelem tanárt, aki a Múzeum Társulat főtitkára is volt, és Perényi Adolfot, a magyar irodalom és nyelv tanárát vitte magával. Más források szerint a községi bíró is jelen volt. A jegyzőkönyv megjelent a (Délmagyarországi) Történelmi és Régészeti Értesítő 2. kötetében, 1902-ben Temesváron (Perényi Adolf: Rovásírás Temes vármegyében).

A községi bíró, a jegyző és a járási főszolgabíró is jelen volt. Tán arra gondoltak, ha Tar a rovókéssel nagyon hadonászna, rögtön lehessen okot találni a letartóztatásra, hivatalos közeg elleni támadás okán. A vizsgálat kiterjedt „erkölcsiségükre, szavahihetőségükre és vagyoni állapotukra.” Láthatjuk tehát, hogy kifejezetten a megfélemlítésre és a megalázásra hajtottak. Tart kivallatták, hogy kitől tanulta s kikkel levelezett, hol látta ezt az írást. Elmondta, hogy „édes atyjától és egy Kovács Ferencz nevű szegény napszámos földmunkástól, kik már régen elhaltak.”

Tar Mihály megfontolt okossággal, tisztelettudóan válaszolgatott, amellyel bizonyára meglepte, sőt meg is szégyenítette az őt vademberként kezelő Bizottságot. Kiderült legnagyobb csodálkozásukra és bizonyára  csalódottságukra, hogy Tar még olvasni is tud, tagja is a gattájai olvasókörnek, sőt azt a könyv forrást is megnevezte, amelyből az atyjától és Kovács Ferenctől szerzett ismereteit kiegészítette a szittya írásról, Toldy László: A régi magyarok míveltségének története c. munkáját 1877-ből. (Az Akadémiai Jelentés névtelen írója kétszer is pontatlanul idézte a könyv címét, a 15. és 41. oldalon.)

Tar Mihály fia, István is jelen volt és mint a bűnözőket, külön hallgatták ki őket „hogy az összejátszásnak vagy csalásnak minden lehetősége kizárva legyen.” Tar Mihályt végül is nem szállították bilincsben a vármegye házára, bár okosságával és méltóságteljes viselkedésével bizonyára kivívta maga ellen vallatói rosszindulatát. A vizsgálatról jegyzőkönyvet vettek fel, ezt közölte a fentebb már említett Perényi Adolf tanár. 

Tarnak másnap, október elsején is tekintélyes vendége volt: Dr. Sebestyén Gyula néprajzkutató, akinek sokat köszönhet a rovásírás tudománya, de néhány véleményével nem érthetünk egyet.

Hogy tudatosan, vagy véletlenül kerülte el az előző napi akadémiai Bizottságot, esetleg ellentét volt köztük, ezt nem tudhatjuk. Sebestyén azt írta, hogy csak a helyi jegyzőtől értesült az előző napi látogatásról. Eszerint a jegyzőhöz ment először Sebestyén. Tar a tőle szokásos nyájas nyugalommal, sőt ebéddel fogadta, rovásbotot is készített neki és a Nemzeti Múzeumnak. Sebestyén rátért arra fontos kérdésre is, hogy Tar miért  ír egyes betűket másként, mint az általánosan ismertek, pl. B, D, F, H, NY, O, Ü, V. Tar elmondta, hogy a szittya írást elődeitől tanulta s a csorvási – „Sió réti tanya gerendáin, mint 6-7 éves fogékony fiúcska, ő is látta a felaggatott rovás botokat…tavasszal hogyan metszik rovásra a fűre kivert marhaállomány számát és fajtáit… ősszel a számadásnál atyja megint csak rovásról olvasta le, hogy …mennyi a bika, a tehén, a másod és harmad fű tinó, üsző, a szopós és rúgott borjú, és mennyi volt a dög”. 

            

    Forrás: Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás (1909)

1. Toldy László betűsora A régi magyarok míveltségének története c. könyvéből

2. Tar Mihály másolata Toldy László betűsoráról

3. Tar Mihály betűsora, ahogyan a gyermekkorában látottakra emlékezett 

Tar kitért arra, hogy Király Pál is „kitanácsolta” (kioktatta) egyes betűkkel kapcsolatban. De azt sem tagadta le, hogy ismeri Toldy László ábécéjét A régi magyarok míveltségének története (1877) c. könyvéből.

Sebestyén helyesen vette észre néhány betűnél az 1501-es Csíkszentmártoni (Csíkszentmihályi, Csíkszentmikósi) jelekkel való hasonlóságot. A 2-es betűsor alá Sebestyén azt írta a könyvében: „Tar Mihály szolgailag (!) másolt első ábécéje”. Sebestyén, bár a rovásírás történetének legnagyobb alakjai közé tartozik, gőgössége nem teszi rokonszenvessé. Itt is kettős mércét alkalmaz: az iskolázatlan Tar „szolgailag” másol, de ha ő, Sebestyén Gyula, akadémiai tag várományos másol egy rovás ábécét, azt természetesen „tudományosan” teszi. 

A felsoroltak ismeretében az is értehetetlen, miért minősül hamisítványnak, ha valaki olyan betűsort használ, amelynek néhány jele megegyezik egyes történelmi betűsorokkal. Ez csak azt jelentheti, hogy az akadémiai Bizottság az érvek és bizonyítékok ellenére már előre meghozta döntését ezen értelmetlen ürügy alatt: mivel Tar nem az őseitől, hanem könyvből tanulta, ezért a rovásírás magyar nép között már nem él.

Erre cáfolnak majd rá a halasi rováspálcák és még sok azóta előkerült hiteles rovásemlék.

És rácáfol egy személyes emlék is, a budapesti Varga Márta nyugdíjas idegennyelvi levelező emléke nagyapjáról, Varga József postafőellenőrről, aki Omoron született 1886-ban, keresztapja pedig Tar Mihály volt. Mivel keresztszülőnek lenni nagy tisztesség, ez is mutatja, a Tar család megbecsült volt a faluban. Varga Márta tanulmánya olvasható a Mély titkú rovással c. könyvemben (2017/177.old.)

Forrai Sándor tanárt, rovásírás kutatót felkereste Tar Mihály unokája, a Temesváron élő Ferenczy Mihályné, aki elmondta, hogy nagyapja valóban a családban tanulta a rovásírást. Egyúttal átadta Tar 16 féle, különböző szerzőktől összegyűjtött betűsorát. Forrai Sándor a beszélgetést magnetofonra is rögzítette. (1994/360-361.)

Számomra Tar ötletes, egyedi, saját alkotású, semmilyen könyvben nem található összerovásai a legnagyobb bizonyítékok arra, hogy Tar azt a pusztákon, az őseitől tanulta. 

                

  Tar levelének részlete összerovással, 1902. szept. 6.

                                (Akadémiai  Jelentés, 1903/31. old.)

Az ábrán látható Denta szó a Temes-megyében lévő községközpontot jelenti, ehhez tartozik Omor is.

2007-ben Szakács Gáborral azért hoztuk létre a Szkíta-Hun-Pártus-Avar-Magyar Örökség Díjat, hogy mellőzött, elhallgatott nagyjainkra felhívjuk a figyelmet. Eddig Forrai Sándor, Torma Zsófia, Fischer Károly Antal, Fehérné Walter Anna, 2010-ben pedig Tar Mihály kapta. Erre az alkalomra festette meg Szabó Klára művésznő Sebestyén Gyula könyve alapján arcképét, Dittler Ferenc pedig a díjat készítette el. Nagy örömünkre szolgál, hogy Tar Mihály egyik leszármazottja, Kvaszta Csilla Tünde és férje, Zoltán el tudott jönni hozzánk Erdélyből átvenni a díjat, a Szakács Gábor által a XVI. kerületi Móra Ferenc Ált. Iskolában rendezett rovásírás versenyen.

Balról: Szakács Gábor, mellette Tar Mihály arcképe, továbbá

Friedrich Klára, Kvaszta Csilla, Dittler Ferenc, Mandics György.

A Szili Kálmán által alakított akadémiai Bizottság egy Jelentésben foglalta össze a saját megállapításait. Ennek címe: A rovásírás él-e a magyar nép között? A M. Tud. Akadémia I. osztályától véleményadásra kiküldött bizottság elé terjesztett JELENTÉS. Budapest, 1903. Szerzőségét senki nem merte nevével vállalni, tehát ez egy „névtelen jelentés”.

Az Akadémiai Jelentés több ellentmondást tartalmaz:

például közli, hogy Herman Ottó levelet írt Tar Mihálynak a számrovással kapcsolatban 1902 okt. 24-én és küld neki egy számsort (melyet mi is most használunk, kivéve az 50-est, mely fordítva van). Tar őszintén azt válaszolja, hogy nem emlékszik ilyen számjegyekre a gyerekkorából. Az Akadémiai Jelentés névtelen írója igen felháborodik, hogy Tar azt akarja elhitetni, a békési gulyásoknak még a számrovása is más rendszeren alapult, mint a hódmezővásárhelyi, stb. pásztoroké. Pedig Herman Ottó 1903-as tanulmányában kijelenti, hogy a számrovás, botrovás tájegységenként más és más képet mutat: „Ez tehát élő dolog és óvás azok számára, kik hajlandóságot mutatnak egységes merev rendszert keresni, vagy kimagyarázni.” Tar Mihálytól viszont számon kérték ezt az egységes, merev rendszert. Ellentmondás az is, hogy bár Tar betűsora hamisítványnak minősül az Akadémiai Jelentés-ben, Herman Ottó mégis ezt a betűsort használja Az ősszám és az ősbetű viszonya irodalmunkban c. tanulmányában (Archaeologiai Értesítő, 1903).   

Legmegdöbbentőbb, hogy az Akadémiai Jelentés névtelen megfogalmazója a Gödri Ferenc sepsiszentgyörgyi polgármester által bemutatott és a rovásírás történelmi emlékei között megbecsült helyet elfoglaló 1770-es névnapi köszöntőt „rosszul sikerült névnapi tréfának” nevezi. (Akadémiai Jelentés – 49.old.) Az Akadémiai Jelentés minden bizonyíték ellenére ragaszkodik ahhoz, hogy a magyar nép csakis számrovást használt. Mivel a „rendes” finnugoroknak csak számrovásuk volt, ezért a magyarok ne ugráljanak, rebelliskedjenek az írásműveltségükkel, ez volt a tudományos hozzáállás. Hogy Tar Mihály rovásírást is látott, nem csak számrovást, ezt a Bizottság úgy értékelte, hogy „élénk fantáziája hitette el vele, hogy azok a számrovások, amelyeket gyermekkorában a békésmegyei pásztoroknál látott, betűrovások s, hogy azokon a számjegyek s billogok szittya betűk voltak.”

Friedrich Klára