Wed. Jul 24th, 2024

A zilahi rovásfeliratos Tuhutum emlékmű története – Négy temetés, álságos koszorúkkal (VIII)

Írta: Friedrich Klára

1. temetés: Király Pál, 1902. október 14.

2. temetés: Fadrusz János, 1903október 25.

3. temetés: A rovásírás temetése, akadémiai határozattal: 1903. november 30.

4. temetés: Tar Mihály fia, István, I. világháború, 1918.

Sajnálatos és megmagyarázhatatlan módon Király Pál, a Karacsay Kódex és egy rovásírás gyűjtemény létrehozója, a Magyar Néprajzi Társaság jeles választmányi tagja, a budapesti állami tanítóképző igazgató-tanára, váratlanul elhunyt 1902. október 12-én nagyjából három héttel a szobor avatások után. Ez volt az első temetés, 14-én. Erre még visszatérek.

Az akadémiai Bizottság 1903. március 5-én határozathozatalra összegyűlt tagjai: Szily Kálmán főtitkár, Szilády Áron törökös nyelvész, ifj. Szinnyei (Ferber) József finnugrista nyelvész, Katona Lajos néprajzkutató, Szilasi (Sonnenfeld) Móric finnugrista nyelvész, Herman Ottó néprajzkutató, Gyulai Pál irodalomtörténész, költő. Fadrusz János kimentette magát, de jelezte, hogy a rovás-írásra vonatkozóan újabb adatai vannak, melyeket május végén, halaszthatatlan ügyei elintézése után be szeretne mutatni. Ezért a határozathozatalt elhalasztották, s felszólították Fadruszt, hogy újabb bizonyítékait idejekorán nyújtsa be.   

A Bizottság tagjai, a fentebb felsorolt személyek, 1903. november 30-án ültek össze újból határozathozatalra.  A jegyzőkönyvből: „A bizottság mély fájdalommal veszi tudomásul, hogy dr. Fadrusz János bizottsági tag a magyar művészet nagy kárára elhunyt, így a bizottság nem üdvözölheti többé  körében, hogy álláspontja bővebb kifejtését meghallgassa.” Így a bizonyítékait már nem tudta bemutatni. Fadruszé volt a második temetés.

Ekkor született a köv. határozat: A Bizottság „az  előtte fekvő hiteles anyag alapján egyhangúlag kimondja, hogy a rovott betűs szöveg írás, közönségesen rovás-írás, a magyar nép között nem él.” Ez volt a harmadik temetés, a rovásírás temetése.

Továbbá Szilasy Móric bizottsági tag felvetette, hogy külföldi könyvtárakban kéne nyomozni a rovásemlékek után, akadémiai megbízással, fizetéssel. Nem tudjuk ki hol, meddig, főként mennyiért „nyomozott” külföldön, államköltségen, de azt igen, hogy ilyen módon előkerült rovásemlékünk nincsen. (Emlékezzünk csak a firenzei könyvtár szkíta betűs könyvére, amelyről Szamosközy István és Maginus földrajztudós is írt egymástól függetlenül, majd a szász Töppelt Lőrinc, aki tagadta a szkíta írás létét és nyomozott a könyv után, már „nem találta”.)

Azt az eddigiekből is láttuk, és a vele hazaszeretettel és hozzáértéssel foglalkozók bőrükön is tapasztalhatták, hogy a magyar rovásírás komoly ügy. Király Pál és Fadrusz János váratlan elhunyta után azt is kijelenthetjük, hogy a rovásírás halálosan komoly ügy. Nézzük meg mi is történt, már amennyit megtudhatunk.

Király Pál halála

Munkásságáról Gerencsér István nyelvész alapján (Ethnographia, 1902/378):  

„F. é. okt. hó 12-én dadái Király Pál, a M. Néprajzi Társaság jeles választmányi tagja s a budapesti állami tanítóképző igazgató-tanára, váratlanul elhunyt.”

Ki is volt ő? Már középiskolás korában az ifjúsági Emlékkönyvben, a Zemplénmegyei Híradóban, a Sárospataki Füzetekben költemények, értekezések és útilevelek jelennek meg tőle.

Bölcseleti, teológiai, pedagógiai és jogi tanulmányokat folytat. A nagykőrösi református főgimnáziumban, ugyanitt a tanítóképzőben, majd 1873-tól a budapesti református főgimnáziumban tanár. Később a polgári iskolai tanítóképző magyar nyelv és irodalom tanára, és élete végéig ennek igazgatója.

Tagja volt a polgári iskolai tanítóvizsgáló bizottságnak, az országos tanszermúzeum állandó bizottságának; 1882—86: titkára a földrajzi társaságnak, 1887—90: tagja az országos közoktatásügyi tanácsnak. Belső munkatársa volt a Vasárnapi Újságnak, alapító s választmányi tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak.

Pedagógiai tárgyú értekezései több jeles folyóiratban jelentek meg. Földrajzi tárgyú munkái közül az egyik angolra fordítva is megjelent 1883-ban. Gazdag népköltészeti gyűjteménye is volt.

„Munkásságának fősúlya a nyelvtudományra esik, a melyet nem mindennapi tehetséggel és alapos készültséggel művelt. A Magyar Nyelvőrben és a Philologiai Közlönyben számos értekezése jelent meg, melyek írójuk mély értelméről és magyaros stílusáról tesznek bizonyságot”.

Váratlan halála előtt években „a magyar ős-irás kérdésének megoldását tűzte ki czélul, s ennek érdekében a legbuzgóbb munkásságot fejtett ki. Adatokat, emlékeket gyűjt fáradhatatlanul. Gyűjtés czéljából többször útra is kel, s a 22 évi gyűjtésnek eredménye az a páratlan múzeum, a melyet az ős-írásra valló emlékekből állított össze.”

Terve volt, hogy gyűjtésének eredményét közzé teszi és a hamisítványnak bélyegzett Karacsay-codex hitelességét is bebizonyítja.

1889 és 1893 között Franciaországban és Angliában is ismerteti a magyar ős írás és a Karacsay kódex ügyét. Egyik ilyen dolgozatát a párizsi Akadémián felolvasták. Ennek olyan sikere volt, hogy az angol Keleti Régészeti Társaság igazgatója a The Babylonian and Oriental Record (Babiloniai és keleti jegyzetek) c. folyóiratban 1893-ban megjelenteti „Researches in Hunno-Scytie” címmel. (Hun – szkíta kutatások), sőt különlenyomatként is kiadták.

„Itthon erről nem igen vettek tudomást, s így tovább gyűjthette adatait, s készülhetett a tudományos harczra, a melynek megvívásában a hirtelen jött halál akasztotta meg.  Lehet, hogy a Karacsay-codex hitelességét nem tudta volna igazolni, hogy a Somogyi Antal emlékét nem tisztíthatta volna meg a koholás szenynyétöl, de csudálnunk és becsülnünk kell magyar szive lángolását a magyar ősi műveltség legfontosabb emlékéért, s a magyar tudomány nevében megköszönni azt a sok megdönthetetlen adatot, melyek által rovás-írásunk történetét egész napjainkig kisérhetjük. Vájjon akad-e mester, ki az általa gyűjtött köveket épületté rakja?”  

A hivatalos tudomány képviselői között nem akadt ilyen. Sőt a Türkinfo.hu ismeretlen szerzőcskéje (aki cikkében több hibát is ejt) így nyilvánul meg: „Dadai Király Pál hamisítványainak hitelt adott a kor leghíresebb és legkiválóbb szobrásza, Fadrusz János is…”(2021-ben olvastam a világhálón)

Nem csak hamisítónak nevezik, hanem eltüntették rovásírás gyűjteményét is, amelyről a fentebb idézett Gerencsér István ezt írta 1902-ben: „22 évi gyűjtésnek eredménye az a páratlan múzeum, a melyet az ős-írásra valló emlékekből állított össze.” Emlékezzünk, Fischer Károly Antalnak is eltűnt halála után az Akadémia által is gyönyörűnek nevezett rákospalotai rovásírás gyűjteménye.

Király Pál váratlan halálának körülményeiről, temetéséről a Magyar Szó napilap 1902/242, 243. száma tudósít. Mivel ehhez nem jutottam hozzá, Mandics György Róvott múltunk c. könyvének szemléletes leírásából, tömörítve (2010/34, 35): „A 61 éves, egészséges Király Pál 1902. október 6-án megfázott, mert hosszasan tartózkodott az iskolaudvaron valaki miatt. Az orvosi kezelések hatására állapota rosszabbodott. Epeömlést, tüdőgyulladást, hashártyagyulladást kapott és 12-én elhunyt. 14-én már el is temették. Szily Kálmán akadémiai főtitkár és az akadémiát a szoborállítók ellen felheccelő Tóth Béla újságíró koszorúja is ott virított a temetésen.”

A két egészséges, tervekkel teli magyar ember, Király Pál és Fadrusz János halála megmagyarázhatatlan, vagy nagyon is megmagyarázható, de mindenképpen összefügg azzal, hogy a rovásírás politikai tényező. Mítoszának lerombolása, jelentőségének kicsinyítése, török-kazár eredetűnek nyilvánítása politikai érdek volt a kiegyezés után. Még ha nem is köthető közvetlen, kézzelfogható beavatkozáshoz, azok a gyalázatos támadások, lejáratások, hazugságok, amelyek a Tuhutum szobor állítását követték, aláásták a két nagyszerű magyar ember egészségét. Az ilyen támadások káros hatását Szakács Gáborral a saját bőrünkön tapasztaltuk és megszenvedtük.  Amikor a magyar rovásírással kapcsolatos előadásaink, könyveink, iskolai szakkörök, az egész Kárpát-medencére kiterjedő versenyek, hagyományőrző táblaállítások elérték azt a szintet, hogy a rejtőzködő, vagy nyíltan magyarellenes személyek veszélyesnek ítélték, megindultak ellenünk a lejáratások, képtelen hazugságok. Egyébként Forrai Sándor becsületét sem kímélték, sem azokét, akik a kazár és idegen betű mentes szabványt sikerre vitték 2014-ben. A magyar rovásírás, mint a világ első betűírása, valóban művelődéstörténetünk legfontosabb részei közé tartozik.  Egyúttal politikai kérdés is, mert a liberálisok igyekeznek kisajátítani és saját igényeik szerint átalakítani. Többek között a tisztán magyar hangokra épülő rovásírást idegen (latin, görög: X, Y, Q, W) betűkkel akarják felhígítani, Kárpát-medencei eredetét pedig tagadják.

Fadrusz János temetése

A második temetés, Fadrusz János szobrászművészé, 1903október 25- én történt. 45 éves volt.

Fadrusz Pozsonyban született 1853-ban, édesapja zsellér, föld

nélküli jobbágy volt, fiát lakatosinasnak adta. A műhelyben díszítő rácsokat, kapukat, lámpatartókat készítettek. Itt hamar kitűnt alkotó és rajzkészségével. Hagyatékában fennmaradt néhány szép faragással díszített favilla és fakanál. “Hogy ennivalóhoz jussak – mondotta -ilyesmit faricskáltam Pozsonyban. Ötven krajcárért árulgattam darabját.”  (Malonyai Dezső, 1903.)

Mestervizsgájáért, egy díszkapuért aranyérmet nyert. Tehetséges porcelánfestő is volt. A pozsonyi takarékpénztár támogatásával 1886-tól két évig a bécsi művészeti akadémián tanult szobrászatot. 

Pozsonyba visszatelepedve több kisebb munka mellett 1892-ben elkészíti a Krisztus a feszületen c. alkotását, amely országos ismertséget hozott számára. „A szoborba lelket a mélyen vallásos érzésű művész áhítata adott.” írja Malonyai. Több változata látható templomokban, Krisztus a keresztfán elnevezéssel is közlik a fényképét.

Az 1902-ben felállított Mátyás király szoborért a kolozsvári egyetem díszdoktorrá választotta, a párizsi világkiállítás nagydíjjal tüntette ki. Felesége Deréky Anna is tehetséges szobrász-festő-iparművész volt. (Tolnai Lexikon, 1926/253.)

A zilahi szoboravatás után nem sokkal Fadrusz is megfázott, meghűlt, mint Király Pál.  Tüdőgyulladás, mellhártyagyulladás, amely akár csak Király Pálnál, az orvosi kezelés hatására rosszabbodott. Utólag tüdőbajjal is magyarázzák, mert az akkor gyakori volt. 1903. okt. 25-én hunyt el. Pedig Malonyai Dezső azt írja: „És készült minderre, kedvvel, duzzadó erővel, hisz olyan egészséges, erős ember volt, de a halál ő rajta is, mint mindnyájunkon, meglelte rését, azt a porta mortist, amelyen át gáládul hozzáférkőzött és leteperte Maga volt a becsületes hűség, az őszinteség, a keresetlenség és a szeretetreméltóság.”

Valóban sok mindenre készült, nem csak sok megrendelése volt, hanem ahogyan 2007-ben írtam: „a Budapesti Hírlap 1902 decemberi számában tanulmányt jelentetett meg, amelyben a magyar rovásírás, az egyiptomi hieroglif és hieratikus írás, valamint az etruszk írás rokonságát bizonyítja. (S bár akkor hivatalos részről ezért épelméjűségét kétségbe vonták, az idő őt igazolta.)… A rovásírásra vonatkozóan újabb perdöntő adatokat talált. Hogy melyek voltak ezek, azt talán soha nem tudjuk meg”. (94. old.)

Ebben a Budapesti Hírlap-beli tanulmányában Fadrusz tisztázza Tart (tömörítve): „Tar nyolc betűt másképpen ír, mint a rovás ábécék többségében látható és három betűt úgy, mint az ős-etruszk ábécék írják. Ez a körülmény bizonyítja legjobban azt, hogy Tar ősei sem vehették át irodalmi úton az írástudásukat.

A „nagy hármas”-ból csak Tar Mihály maradt életben, talán mert nem volt országosan ismert, véleményformáló személyiség.   Fia, Tar István, a Karacsay Kódex, a Tuhutum emlékmű négy versének átírója, elhunyt az első világháborúban. „Odaveszett a császárért és a Monarchiáért. Mert a magyar jó katonaként a lövészárokban ágyútölteléknek, de ne akarja elvinni a szellemi teljesítmények babérjait a németektől – írja Mandics György  (2010/43). Ez volt a negyedik temetés.