A tudás kapuja 1958

„Bőre aranybarnára sült, fekete hajában, ha rásütött a napfény, fölvillant a gesztenyeszín néhány árnyalata. Mélybarna szemében arany pontocskák villogtak. Lenyűgöző alakja volt: kerek feneke, keskeny dereka, lányan ívelő csípeje és hosszú, formás lába.”

– Hiszen ez teljesen Bernadett! – sóhajtott föl a pattanásait rejtegető, másodikos középiskolás Karcsi. Összecsukta az olcsó, puhatáblás ponyvaregényt és elmerengett a szerencséjén. Hiszen éppen tegnap látta élő adásban itt a lakásukban az aranybarnára sült bőrű regényhősnőt. Karcsi számára az olvasás a mozit pótolta. Nincs az a filmrendező, aki jobban el tudta képzelni az írott betű testté, sőt testekké formálódását a sóvár lelki szemei előtt. A következő percben azt hitte, még olvas. Nagyot zökkent a valóságtudata. Vissza kellett állítsa füleit a hallásra. Tényleg a csengő zörömbölt lányos rövidséggel az előszobában.

– Hátha! – izzott föl a tarkója. Érezte, az izgatottsága máris takargatni való verejtékezésbe sodorta. Csakugyan, nem tévedett. Mintha megérezte volna a testére simuló közeljövőt. 

A frissen érettségizett Bernadett szinte mindennapos vendégként toppant be aznap a Boros családhoz. Azonban csak a családanya és ez a tizenötéves, tudósszemüveget viselő kamaszfiú fogadhatta a belépőt, Éva barátnőjére a távolléte miatt várnia kellett. Kettejük eddigi szoros középiskolai kapcsolata hűvösödésnek indult. Éva éppen az egyetemi gólyatábort szervezte a sikeres felvételi vizsgája nyomán. Csak úgy lubickolt a boldogságban, pedig kétmaréknyi engedélyt kellett beszerezzen a gyanakvó hatóságoktól. Másfél évvel az idegen tankokkal vérbe fojtott szabadságharcunk után minden lélegzetvételhez írásbeli hozzájárulást követeltek meg a rettegő hivatalok.

Ide látogató barátnőjének a jelentkezését a továbbtanulásra „hely hiányában” elutasították, pedig elért pontszáma alapján bízvást számíthatott az annyira vágyott egyetemi polgárságra. A „hely hiányában” akkortájt a nemkívánatos elemek távoltartását jelentette a mindent beszövő kommunista hatalom belső szóhasználatában. A szűk körükben – beleértve a kivételezett leszármazóikat – persze minden kedvezmény előjogként kijárt ezeknek. Sziklaszilárd elvtársi összetartással őrizték a testi meg lelki rokonok korlátlan szabadságát és szabadosságát a szigorúan meghúzott védelmi körükön belül. Ha kívülről akart valami avatatlan báva személy befurakodni abba a zárt szentélybe, riadóval kapásból összezártak és küldték a „hely hiányában” vicsorgó határozatot.

Vegyük a korfestő legegyszerűbb, alázatos telefon-igénylést! Rögtön több oldalas kérdőív kötelező kitöltésével kezdődött a tapogatódzó faggatózás, amely pár személyes rovatot követőn igazi vallatásba csapott át. Van-e a remegő folyamodónak „Szocialista Hazáért Érdemérme”, „Munkás-Paraszt Hatalomért” kitüntetése, 1936-39-ből „Spanyol Kommunista Nemzetközi Brigád” oklevele. No meg kommunista pártigazolványa (kódszámmal). E körön kívül évekig, ha nem évtizedekig várakozásra kötelezték a báva reménykedőt. Mindaddig sürgős esetekben hóban-fagyban szaladásra kényszerült a legközelebbi utcai telefonfülkéig. Ha ugyan működött. Mármint a készülék. A nem sürgős ügyeket meg mi a fenének akarja telefonon elintézni?!

Bernadettünk úgy ránézésre sem felelt meg a fenti szigorú kívánalmaknak. Középtermetű, karcsú, szemrevaló, tizennyolc éves teremtés. A tizenötéves Karcsi, a jövendő férfisóhajaiból összeállított kamasz leltározása szerint a vállig érő, dús sötét haja, vékony, szívalakú arcocskája, seprűs szempillája, szépvágású barna szeme, simogatásra termett finom keze, parányi piskótalába egyenként is feljogosítaná a lányt a tündérkirálynő udvartartásában legalább a második udvarhölgyi szolgálatra. Bár akkoriban még a mesékben sem tűrték meg a király meg a királynő hősöket. Legfeljebb kiskondásokat, meg hagyomány és múlt nélküli árvagyerekeket, akik még a szüleiket is följelentették azok helytelen és üldözendő gondolataik miatt. Szinte egy évszázadot meghaladó idő után ez értelmetlen, túlzó kijelentésnek hat, ám abban az évben a túlzások számítottak valóságnak.

Karcsi gyerek közben alaposan szemügyre vette a csinoska, bár igen szomorúnak látszó vendégkislányt, pedig a lakásukban ezerszer és még egyszer láthatta már az arab felnőttmesék bűvöletében. A lányra igazán ráillett a mesék elárvult hősnőjének a leírása. Nyugtalanul kapkodott a hajához, pedig annak az égvilágon semmi baja nem esett a göndörödésen kívül a puha vállainál. A nyálcsorgató kamaszunk szívesen vállalkozott volna a fényes hajzuhatag (másodikos középiskolai tananyag, Jókai haladónak minősített nyelvezete) rendbetételére. Őkelme gondolatban máris eljutott az összekócolásáig. Itt megálljt parancsolt a képzeletének, mert a vér máris dobolt a fülében és a feje búbjáig elpirult. Még elméletileg sem készült föl a női nem című vaskos, apróbetűs tananyagból. Az élet írja ezt a könyvet. Sajnos, napról napra helyesbíti. Szerencsére Édesanya kedvesen kérdezgette Bernit a napi teendőiről. Jószívűn, anyáskodva igyekezett messze elkerülni a felvételi kudarcát. Nem számolt be Éva lánya hollétéről, nehogy a nagyon is nyílt sebet tovább sózza.

Közben Karcsi – sőt, inkább Karcsika – lázasan törte a kobakját, hogyan közelíthetné meg valamilyen férfiasan érdekfeszítő szöveggel ezt a mennybéli távolságban fölötte szárnyaló csodalényt.

– Képzeld, Berni – kezdte szerinte felnőttesen – ma teljesen elképesztettem Molekulát!

A fiú megborzongott, hogy mégis sikerült magára terelni némi figyelmet. Édes meglepetésére Bernadett nemcsak odafigyelt, hanem bekapcsolódott az induló történetbe és figyelmesen megkérdezte:

– Kicsoda az a Molekula?

– A vegytan tanárom! – magyarázta felszabadult társasági hangon. Kezdett helyre billenni az eddig nem egészen függőleges lelki tartása.

– Gondolhattam volna! A fizika tanárotokat meg egyenesen Newtonnak csúfoljátok? – telt ki tőle kis futó mosoly a szája sarkában. De rögtön elkomorult és arca visszasüllyedt az előbbi szájszél-legörbülésbe.

Karcsi már sínen érezte magát. Sőt, egészen Károly lett. Innen megállíthatatlanul áradt belőle a biztonságos tudás.

– Két színes, nitrózus gázból nitrogénpentoxidot állítottam elő, aki köztudottan színtelen gáz. Enyhe melegítés hatására, már a kézmelegtől is disszociál, vagyis elemei újra kettéválnak és rozsdavörös színt vesznek föl. Szeretem a látványos kísérleteket!

Elbitangolt nagyképűség rezgett a hangjában. Ha már fölért a felnőttek utazómagasságába, már egy ujjnyival sem adhatta alább. Csak szerezzen valahonnan kellő lendületet, aztán már a földre leszállva folytathatja, akár egykerekű kerékpáron suhanva gondtalanul a kábító győzelem felé.

– Tudod, Berni, felvetődött bennem, mi történne, ha a leforrasztott kémcsőben lévő színes gázkeveréket előbb visszahűtöm szobahőmérséklet alá. Az iskolai éttermünk hűtőszekrényéből jégkockákat kértem. Fél szakajtónyit összegyűjtöttem és nekiálltam a negatív hőközlésnek. Ez persze azt jelenti köznyelvre lefordítva, hogy rápúpoztam a leforrasztott kémcsőre a jeget. Tehát megkezdtem a hűtést. Amit vártam, szinte azonnal bekövetkezett. Az addig dühös rozsdavörös szín elhalványult és teljesen átlátszóvá szelídült. Azon tipródtam, a hőmérséklet folyamatábra vajon folytatódik-e lefelé a még hidegebb tartományba. Hogyan hűthetném tovább? Eszembe jutott, hogy nyáron engedéllyel segédmunkásként dolgoztam a MÁV Biztosítóberendezések Igazgatóságán. A Ni-Fe akkumulátorokat ammóniumklorid oldattal töltöttük föl. Ahogy vízben oldottuk az anyagot, erősen lehűlt. Ezzel ellentétben néhány sav viszont vízben oldva jelentősen fölmelegszik, tehát hőt termel. Ez még fizika, nem is tiszta vegytan, hiszen nincsenek vegyi folyamatok és átváltozások benne. 

Elmondtam az elméletemet Molekulának és kértem tőle ammóniumkloridot. Rászórtam a jégkockákra. Figyeltem a borszeszhőmérő piros csíkját, amint kezdetben gyorsan, majd meggondoltan lassulva egyre mélyebbre kúszik lefelé. Egyszer csak megjelent egy csöppecske belül a homorú üvegfalon. A tanárom meredten figyelte a matatásomat. Most megragadta a karomat és rám kiáltott:

– Boros fiam! Cseppfolyósítottad a nitrogénpentoxid gázt! Nem hiába adtam neked otthoni kísérletezéseidhez azt a néhány vegyianyagot!

A lány figyelő tekintete felizzott. Átcikázott rajta a váratlan felismerés. De még hallgatott. A Karcsiból lett Károly szárnyalását már semmi sem állította meg.

– Ránéztem a hőmérőre és újabb kislapátnyi NH4Cl-t szórtam a már újrafagyásra készülő kupacomra. És akkor felcsillant a korábbi cseppből a gyönyörű, világos türkizzöld oktaéder kristály.

A Károllyá idősödött Karcsink itt előírt hatásszünetet tartott.

– Tudod, Bernikém, Molekula nagyon szeret, szinte utódjának tekint. Megbízik bennem és veszélyes anyagokat is rám bíz az itthoni kísérleteimhez. A múlt héten hatost adott a beadott iskolai dolgozatomra, mivel két módszerrel is kiszámítottam a legnehezebb példákat. Elragadtatásában ötös helyett egyenesen hatos jegyet írt rá.

Karcsi másodikos kölök-vidámsággal, szerinte férfiasan zsebre vágta a lány csúcsra érkezett figyelmét. Úgy érezte, már csak ők ketten vannak ezen a földgolyón. Így megütődötten, leesett állal fogadta a lány panaszos feljajdulását. Alaposan kilendítette a fiút a büszke férfias röpködési pályájáról. Dicséretet és elragadtatott mosolyokat várt fennkölt előadásáért.

– Nem tudok aludni napok óta! – panaszkodott elfulladva a lány. – Egész éjjel fülsiketítőn nyávognak a macskák a szomszéd házban. Hiába kergetem el őket, ahogy elaludnék, újra kezdik a kínzásomat a rajcsúrozásukkal. Úgy érzem, belebolondulok! Már ott tartok, ha volna valami mérgem, inkább ők pusztuljanak el, én már nem bírom tovább. Karcsikám – tette össze könnyezve a két kezét a fiú orra előtt – neked biztosan van valami gyorsan ölő vegyianyagod. Kérlek téged, adjál belőle nekem. Nagyon kérlek, segíts, ha szeretsz engem egy kicsit.

Észbe kaphatott, hogy túl messzire ment. Nyúlfarknyi ijedt szünet után egyet csavarintott a mondandóján és hozzátette:

– Mint a nővéred barátnőjét!

Édesanya mélyen elszomorodott a jeleneten. Még nem tudatosult benne tisztán a háttérhelyzet, de már földerengett előtte valami nagyon-nagyon rossz. Mint az 1945 utáni erőszakos kitelepítések elszenvedett tapasztalatait követő testi-lelki összetörésekor. Meg a rendőri önkény 1951-ben. Volt, mire emlékeznie. Újra lejátszódott előtte a jelenet, amikor a körzeti rendőr kihozta nekik, a télvíz idején a rizsföldekre hurcoltaknak a papírdarabra átabotán rágépelt szöveget.

Belügyminisztérium

Szám: 04134/2-1951

Kunmárton

Kitelepítésének hatálytalanítása ügyében beadott kérelmét elbíráltam és azt nem találtam teljesíthetőnek. A jövőben ilyen irányú kérelmeit nem fogom figyelembe venni.

Budapest, 1953. január 2. nap Pálmai r.hdgy sk.

A KIADMÁNY HITELÉÜL

Gné IRODAVEZETŐ

(alul középütt kisméretű körbélyegző, alig kivehető szovjet mintájú Rákosi büntetőcímerrel)

Akkor egy fél-analfabéta rendőrhadnagy dönthetett róluk élet és halál ügyében. A lakcímnél kommunista meggyőződésből kihagyta a település térképen szereplő hivatalos nevéből a „szent”-et. Tehát Kunmárton, mint valaki élő személy családi és keresztneve (kommunista hejje sírással természetesen egybeírva), a becsületes Kunszentmárton helyett. Utca, házszám nincs, csak kényszerlakhely. A rendőr majd megtalálja a kitelepítetteket. Szentendre helyett is ezentúl kötelezőn endre lesz?

Összeborzadt. Felsóhajtott, vissza akart találni a nem sokkal jobb jelenbe. Ez a nők dolga.

Bernadett közben újra könyörgőre fogta.

– Karcsikám, van ilyen mérged? Kérlek, Karcsikám, adjál belőle nekem!

A fiú tizenöt évesen már mindent tudott.

– Persze, hogy van! – halkította le a hangját az összeesküvőkhöz illőn. – Szívesen adok neked belőle. Csak nagyon vigyázz, rendkívül erős méreg. Kizárólag gumikesztyűvel nyúlhatsz hozzá!

Édesanya Bernadett háta mögött felháborodva, tiltón integetett a meggondolatlan fiának. Hangtalanul, a szájáról leolvashatón üzente:

– Ne, ne, ne, nem szabad! Nehogy adjál neki!

Karcsi vidám szemekkel nézett farkasszemet az édesanyjával és megnyugtatón intett, alig észrevehetőn bólintott hozzá. Végül lassítva megrázta a fejét. Bernadetthez fordult és zavartalanul folytatta, mintha észre sem vette volna a kétségbeesett integetést, meg a halálos óvást.

– Várjál, rögtön előkészítek neked egy igen erős adagot. Vigyázz rá, senkinek ne mondd el, ne add oda! Senki sem érhet hozzá.

Kiment, jó idő múltán zubogó víz zaja törte meg a feszült csöndet. Végre visszatért, két ujja között apró kis üvegcsét csippentett. Óvatos léptekkel tartotta maga előtt az életveszélyes anyagot. Fehér porocska világított benne. Édesanya sápadtan csápolt Karcsinak, hogy mindenképpen megtiltsa neki a gyilkosságot.

Bernadett felugrott, kikapta a fiú kezéből az alaposan bedugaszolt kis üveget, menetben felmarkolta a kabátját. Láthatólag feldúlt állapotában tétován intett az Édesanyának. Szinte futva végigviharzott az előszobán. Alig tudta kinyitni a bejárati ajtót. Reszkettetőn nagyot csattant, ahogy becsapódott mögötte.

Édesanya felháborodottan rásziszegett Karcsi fiára.

– Szaladj utána, vedd el tőle azonnal! Micsoda meggondolatlanság tőled, hogy megmutattad neki a mérget! Hiszen nem macskáknak kérte! Nem jöttél rá? Lódulj már! – ezt már felháborodva kiáltotta.

– Drága édesanyám, nyugodjál meg! Csak nem képzeled, hogy ennyire buta lehet egy férfi! Már a méreg említésekor rájöttem, Bernit nem vették föl az egyetemre és ezért akarja eldobni az életét.

– Mit adtál neki? Karcsi! Azonnal mondd meg nekem!

Még mindig munkált Édesanyában késhegynyi kétely. Teljesen megnyugtató választ követelt. Hiába, nehezen oszlik el a női szorongás. A kötelező szülői féltés parancsára végére akart járni a méregügynek.

– Fenolftaleint! – kapta meg az odadobott derűs választ a fiacskájától, aki közben a mennyezetet vizsgálta, nehogy szembe kacagja Édesanyát.

– Fenolftaleint? – ismételte meg Édesanya elképedve. – De hisz az… de hisz az hashajtó! Hashajtót adtál neki, te kópé! Halálra idegesítettél! Rögtön elfenekellek!

Ezzel kipukkadt belőle a felszabadult vidámság.

– Bizony! – vihogott a szépreményű jövendőbeli vegyész.

– Nem túl nagy adagot adtál neki? Szegény lány, ha már a villamoson beveszi hazafelé menet…

– Édesanya, a becslésem szerint kevesebbet adtam, mint egy tabletta hatóanyaga. Tehát miattam Berni ma nem fogja átadni az enyészetnek a százméteres síkfutás máig érvényes világcsúcsát. – szavalta fensőbbséges tudálékossággal. Hiszen a kamaszok mindent tudnak. Mindent is!

Kis bűntudattal eltelve mégis csak összenevettek Édesanyával, aki azért picit tovább restelkedett.

– Mégsem kellett volna ilyen tréfát űzni Berniből.

– Még mindig jobb, mintha valami nőies furfanggal tényleg hozzájut valami igazi méreghez, netán kezet emel saját magára. – védte meg így utólag a hirtelen ötletét. Kamaszos szájalással az utolsó szó jogán hozzáfűzte:

– Bernadett csúcsjavítási kísérletéről nem számol be a világsajtó. Így adatok nélkül maradunk. A macskák pedig hírzárlatot tartanak.  

Bándi Kund