1956 emlékezete – hetven év után is

Hetven esztendő! Az emberiség történelmének több milliós életkorából egy pillanatnál is rövidebb idő. Nemzeti történelmünk honfoglalástól számított történelmének talán fél százaléka, viszont az ember életének a nagyobb hányada. Ha valaki az eseményt fiatalon, gyerekként élte meg, nem biztos, hogy megéri annak hetvenedik évfordulóját is…

Tizenhárom nap. A forradalom tizenhárom napja az 1956. október 23-i tüntetések kezdetétől a szovjet Forgószél hadműveletig, a szabadságharc kezdetéig.

1956-al kapcsolatosan nem is annyira a tények, meglátások, a velük szemben megnyilvánuló álláspontok nagyon összetetté teszik, hogyan közelítsük meg, hogyan ítélték meg különböző oldalakról. Ezzel magyarázható, hogy az eseményeket vizsgálva, tanulmányozva szembesülünk eltérő és ellentmondó következtetésekkel.

Joggal megkérdezheti a ma embere a 70. évfordulón, mi lehetett annyira rendkívüli az eseményekben, a cselekvő egyénekben?

Megszokhattuk, hogy valaki azért vált hőssé, példaképpé, mert már születésétől kezdve erre hivatott, elrendelt. 1956 hősei nem rendelkeznek semmiféle, embertársaiktól messze megkülönböztető tulajdonságokkal. Ők azért lehetnek példaképek a mai ifjúság számára, mert bebizonyították, hogy nincsenek eleve elrendelt sorsok, legfeljebb helyzetek. Ebben a determináltság Sztálin 1953. március 5-i halála után oldottabbá, lazábbá vált. Ebből következett az elhatározás, a kibontakozáshoz meg kell változtatni az adottságokat.

1956-ban a Szovjetunió uralta „internacionalizmussal” szembefordult a hazafiasság, a nemzeti sajátosság. A hazafiasság csupán közösségi keretben bontakozhat ki és valósulhat meg. A közösség biztosítja a személyi szabadságot és méltóságot úgy, hogy szerves összhangban van egyén és társadalom.

Érdemes felfigyelni arra, amikor Nagy Imre miniszterelnököt egy szakmai tanácskozáson áruló minősítéssel próbálták megbélyegezni. Valóban, Nagy Imre meggyőződéses kommunista volt hibázott, amikor egyik sokat vitatott írásában vallotta, „világ proletárjai egyesüljetek”, de hozzátette „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar”. Megkérdőjelezte ezzel a Szovjetunió szerepét a szocialista táboron belül. Az „örök és megbonthatatlan” barátság a Szovjetunióval a szocialista táborban ráerőltetett jelszó volt, nem realitás. Ezt a „megdönthetetlen” realitást ingatta meg a magyarországi forradalom és szabadságharc, a szovjet hatalom tekintélyén látványos és tagadhatatlan csorba esett. 33 évig az újra, szovjet segítséggel uralomra kerülő kommunista hatalom értelmezésében 1956 „ellenforradalom” volt, a megszálló csapatok magyarországi tartózkodása érinthetetlen kérdés maradt, az egypártrendszert sem lehetett megkérdőjelezni, még ha a Kádár-rendszer próbálkozott az államhatalom és a lakosság közötti íratlan kompromisszumokkal.

Csak harminchárom év multán vált világossá, hogy a szovjet mintájú társadalmat még ezekkel a kompromisszumokkal sem lehet fenntartani, ha a társadalom megszabadul a diktatúra kényszerétől, ez a rendszer elhal, bárhol a szovjet táborban.

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc jelentette az első lépést ezen az úton. A magyar forradalom nem csupán válasz volt a nyomorra, hanem bebizonyította, hogy a nép az emberi kapcsolatok újrarendezésére törekszik. Ez a küzdelem elsősorban ideális célokért folyt, nem csupán nemzeti szembeszegülés volt az idegen uralom ellen, hanem a szabadság fellángolása a társadalomra kényszerített embertelen rendszer ellen.

Horváth József, nyugalmazott történelemtanár