Sun. Feb 23rd, 2020

Az elmúlt 30 év (III) – Az első szabad helyhatósági választások

’89-ben egy településünkön sem volt magyar polgármester, mert abban az időben magyar emberek nem voltak vezető tisztségben. Magyar települések­re román vidékekről helyeztek ki polgármestereket. ’90-ben az ideiglenes megyei vezetés nevezte ki a helyi vezetőket, akkor már voltak kinevezett magyar vezetőink különösképpen a magyar falvakban.

 

’92-ben a februári választáskor volt először demokratikus helyhatósági választás, amikor helyi emberek lehettek polgármesterek. Erre viszont a mi közösségeink nem voltak felkészülve, nem voltak vezető embereink, ezért sok fiatal, különböző mesterségű személy lett polgármester. A kezdet nagyon nehéz volt, hónapokig tanulták a közigazgatási törvényt, hogy melyek a hatáskörök, hogyan kell működni, mi tartozik a helyi önkormányzathoz, mi a polgármesternek, a tanácsnak a teendője. Abban az évben sok fiatal polgár­mesterünk lett, ilyen volt a szilágysámsoni és a perecseni is. Bonczidai Csaba huszonévesen lett polgármester, és annyira jól végezte és végzi a feladatát, hogy a mai napig is ő a polgármester, pedig egy fiatal lakatos volt annak idején.

 

1992-től a politikai életben

1992-ben megalakult a megyetanács megválasztott megyei vezetőséggel, és a prefektúra, mint a kormány helyi intézménye. Így lettem én annak az évnek a tavaszán a prefektúra jogi osztályának a vezetője. Nyáron, készülve a parlamenti választásokra, Vida Gyula és Fejér László eljött hozzám, hogy vállaljam el a szenátori jelöltséget, de ez nem volt egyszerű dolog, mert akkor még az e­­gyik lányom általános iskolás, a másik első éves licista volt, de végül, közösen a családdal eldöntöttük, hogy indulok, és szenátor lettem. Így kezdődött az én politikai életem.

Ami az első mandátumomat illeti, mondhatni egy borzalmas időszak volt. Kiéleződtek a nemzeti kérdések, kiderült, hogy a régi rendszernek a maradványa élénken tevékenykedik, nagy nemzeti megnyilvánulások voltak az RMDSZ-szel szemben, amit egyfajta fekete báránynak tartottak, min­denki támadta, az autonómia szót ki se lehetett ejteni a parlamentben, mert tabutéma volt, persze, mi akkor még pénzügyi autonómiára gondoltunk, az önkor­mányzatok helyi autonómiájára.

 

Az első nagy csalódás

Első nagy csalódásunk ’92-ben, a helyhatósági választások után történt. A megyei tanács vezetőségének megválasztása a megyei tanács hatáskörébe tartozott. Megegyeztünk a PDSR-től Halmajean úrral, hogy ő lesz az elnök, az egyik alelnök is lehet az övék, de a másikat mi igényeljük. Ez viszont nem így történt… ő lett az elnök, egyik alelnöki tisztség az övék lett, a másik viszont a PUNR-é. Hiába volt megegyezés, nem tartották meg. Akkor elmondtam Halmajean úrnak, hogy mindezt visszafizetjük majd, csak idő kérdése. Ez meg is történt, mert 1992-től 2004-ig a PDSR sehol nem volt benne a megyei vezetőségben. Mindenkivel leültünk tárgyalni, de őket kizártuk.

 

Először kormányon
1996-ban, Constantinescuék, a De­mok­ra­­­tikus Konvenció megnyerte a választást, és az RMDSZ kormányzati tényező lett. Ilyen addig még nem volt, de az RMDSZ kellően ellátta feladatát, a feszültségek közepette is. Továbbra is alkalmaztuk a földtörvényt, és megpróbáltuk megoldani a nyelvhasználati kérdést is. Ciorbea hozott ki először olyan rendeletet, hogy magyarul is megjelenhetnek a települések nevei a helységnévtáblákon. Ekkor szinte táblaháború tört ki, mert sok helyen befestették azokat. Ebben az időben kezdődtek el a bányászhadjáratok is, megszüntették a bányákat, a román vagyon kiosztásra került, megkezdődött a nagy magánosítás.

Ezek mind olyan dolgok, amelyek nagy feszültségeket hoztak. Mi parlamenti szinten próbáltuk ezeket a kérdéseket megoldani, de helyi szinten is építkeztünk, harcoltunk a kisebbségi jogainkért, a szabad nyelvhasználatért, kultúráért. Az első civil társaságokkal próbáltuk a kulturális kérdéseket felölelni.

Elsődleges kérdés volt az iskola­rendszer kialakítása, hogy óvodától egyetemig lehessen magyar nyelven tanulni. Minden településünkön kialakítottuk a magyar óvodákat, magyar tagozatokat, ezek voltak a prioritások. Nem mentek ezek könnyen… mindig egyezséget kellett kötni valakivel. Amikor kormányközelben voltunk, akkor már egy kicsit jobban mentek a dolgok, de mindig jöttek tiltakozások a román egyetemektől, hogy nem szabad megengedni a magyar oktatást. Ilyen volt a Pruteanu féle megmozdulás is. Megfogalmazta a tiltakozó leveleket, a tanárok aláírták, és küldték vissza. Ellenséges hangulatot teremtettek ellenünk, ezért ilyenkor nagyon nehéz volt érvényt szerezni nekünk a román parlamentben. Most is mondom, és mindig mondtam, ha valamit nagyon el akarunk érni, akkor mielőtt megvalósítanánk nem szabad nagy dobra verni, mert ki tudnak alakítani egy ellenes hangulatot, és akkor már nehezebb elérni azt, amit szeretnénk.

 

Harcoltunk a magyar helységnévtáblákért

2001-ben az RMDSZ parlamenti támogatottságot nyújtott a PSD-nek, akkor született meg a 215-ös törvény, aminek részben atyja is vagyok, mert én voltam a bizottsági elnök és én szövegez­tem meg. Ez többek közt tartalmazza azt is, hogy azokban a területi-közigazgatási egységekben, amelyekben a lakosság több mint 20 százaléka va­lamely nemzeti kisebbségekhez tartozik, a helyi közigazgatási hatóságoknak, alárendelt közintézményeiknek, valamint a dekoncentrált közszolgálatoknak biztosítaniuk kell az anyanyelv használatát is a velük fenntartott kapcsolatokban, az Alkotmány, a je­len törvény és a Románia által részes félként aláírt nemzetközi szerződések előírásainak megfelelően. Ez egy nagy áttörés volt, de sikerült a parlamenti többséggel elfogadtatni. Sok volt a módosító javaslat, sok mindent kellett volna egyeztetni, nekünk megvolt, hogy melyik variánst fogadjuk el, ezért arra kértem Hrebenciucékat, hogy amikor azt kérdezem, kinek van módosító javaslata, ne szóljanak hozzá, csak szavazzunk. A parasztpártiak és a többiek mondták az észrevételeiket, de nem volt replika, így meg tudtuk szavaztatni.

A szenátusban 8 évig voltam a szakbizottság elnöke, ekkor folytak a hely­ségnévtáblák kérdése körüli viták is. Azt mondtam, hogy minden településen a hagyományos, régi megnevezést kell kiírni. Lekértem a megyétől és a Román Akadémiától a Szilágy megyei magyar települések régi elnevezéseit, és az alapján írtuk ki őket. Nálunk a megyében csak egy eltérés volt, mert Középlakot mondott mindenki, de a Román Akadémia Középlokot nevezett meg. Mindegyik helységnevet alaposan leellenőriztem, összevetettem, és kértem, azt írják ki, amit mi kérünk, ne mást.
Mindeközben a magyar egyetem kérdése is napirenden volt, sokan azt hiszik, hogy nagyon egyszerű egyik napról a másikra problémákat megoldani, de nem így van.

Helyi szinten viszont jól alakulgattak a dolgaink. Az iskoláink, a civil társaságok elkezdték tevékenységüket, elkezdődött a kultúra építése is. Már voltak pályázati lehetőségek, kialakult a táncmozgalom, bevontuk az iskoláinkat az ünnepségeinkbe, próbáltuk megszervezni a falunapokat, és ezek keretén belül a mi értékeinket felszínre hozni, kiemelni. Ezek a közösségi napok nagyon fontosak a mi szempontunkból, hiszen ilyenkor nyil­vánulunk meg, ilyenkor próbáljunk meg feltüntetni mindazt, ami nekünk érték, amivel élünk, mind a kultúránk, mind a hagyományaink terén. (folytatjuk)

Kulcsár Mária